Az arcomra volt írva minden, ha akartam volna sem tudtam volna elrejteni, amit érzek. Előle pedig pláne nem. Talán a napló miatt, talán egyszerűen csak azért, mert ismert, de belém látott. Látott mindent, amit mutatni akartam, sőt még azt is, amit nem.

Az utóbbi időben rájöttem, hogy hajlamosak vagyunk túl sok időt pazarolni olyan kapcsolatok megmentésére, amik már milliószor zátonyra futottak. De mi állandósítani akarjuk őket, csupán azért, mert az egy biztos pont vagy nélküle nem megy, félek hogy végül egyedül maradok és a többi. Küzdünk és közben elfelejtjük ápolni a kapcsolatot életünk egyetlen állandó, és biztos pontjával, önmagunkkal.

Tudom mire vágyom és azt is, hogy kitől. Valakitől, aki nem ígérgeti a csillagokat, mert tudja, hogy jó helyen vannak ott, ahol vannak. Aki ígéretek helyett tettekkel bizonyít. Sőt bizonyítania sem kell. Elég, ha jön és megrengeti a világomat. Őt akarom. Az elsöprő, tökéletes elérhetetlent, mert tudom, hogy nincs olyan, hogy elérhetetlen. Csak olyan, hogy piszkosul nem passzoltok össze, de azt pedig csak akkor látod át tökéletesen, amikor olyasvalaki mellé kerülsz, akivel pedig nagyon is. Tudod, mint a borsó meg a héja.

A harmónia a szeretet másik neve, mert ez az egyetlen olyan létállapot, ahol a másikkal zavartalanul összerezgek. Mindketten úgy vagyunk együtt, hogy ugyanakkor önmagunk is vagyunk.

Egy befejezés, az egy befejezés. Nem számít, hány mondatban, bekezdésben, oldalban megírt, lenyűgöző történet vezet odáig, a vége mindig ugyanaz.