Szeretlek, de már nem azért, mert félek. Nem akkor, amikor félek, hanem folyton. Olyankor is, amikor hibázol vagy esendő vagy, és olyankor is, amikor éppen semmi oka vagy magyarázata. Végre nem a kapaszkodóm vagy és a támaszom, hanem egy édes íz, amit még akkor is kívánok, ha a világ éppen egy tökéletes hely.

Van egy ember, aki mindig fel kavar. Mindig tép belőlem egyet. Mindig megkarcolja az arcomat. Mindig ott lesz a szívemben. Nem tudom magam sem, hogy miért nem zárom le. Megmérgez, tartogatom, terelem. Már nem akarok veled lenni, mégis a nehezen felépített váraim falát támadod. Engedem, hogy ezt tedd, még érezni akarom ezt is. Pedig nem lenne szabad, lélegeznem kellene nélküled. Szabadon kéne élnem.

Egy kapcsolat lényege nem az, hogy hányszor vesztek vagy békültök ki, hanem hogy hányszor fogjátok meg egymás kezét és mondjátok ki, hogy megoldjuk.

A szerelemnek sok válfaja van és ha olyan embert szeretsz, aki nem álmaid férfija, akkor el kell fogadnod, hogy az illető nem álomkép, hanem hús-vér ember. Olykor meg kell bocsátanod neki. Sőt, talán nem is csak olykor, hanem gyakran. De a megbocsátás többnyire meghozza a szerelmet.

Akit szeretsz, olyannak szereted, amilyen. Különben nem szereted.