Mindenét, egész mivoltát, egy szavát, egy mozdulatát jelentősnek, fontosnak, emberfelettinek éreztem. A szívem, mint az út pora, úgy lengett minden lépte mögött. Olyannak láttam, mint nyárestén a holdat, amikor minden csupa jó szag, szelíd árnyék, fehér végtelenség és minden testi-lelki üdvöm benne élt a nevében, azt ismételgettem egyre, azt csókoltam az ajkamon. Azon túl nem láttam semmit, senkit.