Aki szeret egy embert, az megeszi a főztjét akkor is, ha odakozmált. Ez teljesen racionális, hiszen úgy gondolja, hogy a másik ember lelke fontosabb az ő gyomránál. Különben is, a lélek a legfontosabb testrész.

A szex nem a legerősebb kötőanyag két ember között, a szerelem az.

Ha szeretlek, beléd bújok, körülnézek benned. Először, mintha egy idegen országba érkeznék. Aztán, amikor befogadsz, egyre ismerősebb leszel. Megértem, milyen neked, egy másik énnek lenni. Sőt, egy kissé én is te leszek. Már látom mi fáj neked, keserves és boldog emlékeid, mintha az enyémek lennének. Ki tudok nézni a szemeden, onnan látom most magamat és megismerem a múltadat, sorsodat, örömeidet és rögeszméidet. Ráhangolódok a gondolataid hullámhosszára és veszem a szíved kódolt adásait. Ha a szíved gyorsabban ver, az én szívem is hevesebben fog dobogni. Ha valamitől félsz, én is szorongani kezdek és lehet, hogy megértjük, hogy mitől félünk mindketten.

Üres szavak alá rejtettük azt a rettenetes izgatottságot, amely egymáshoz kergetett. Dadogva titkoltuk, hogy akarjuk egymást. Megjött az a pillanat, amelyben kíváncsiak lettünk egymás ízére és meg akartuk kóstolni egymást. A szerelmi emberevés ünnepi pillanata, amikor egymásnak esik az éhes férfi meg az éhes asszony és kézzel, szemmel, szájjal, minden érzékével iparkodik minél többet falni a másikból, hogy a ruhán, húson és csonton keresztül eljusson a mindentől megfosztott, meztelen lélekig.

Gyenge annak a szerelme, aki csak szavakkal tudja kifejezni, hogy mennyire szeret.

Az emberek mindig a körülményeket okolják azért, amit az életben elérnek. Én nem hiszek a körülményekben. Azok az emberek, akik boldogulnak ebben a világban olyanok, hogy reggel felkelnek és megkeresik azokat a körülményeket, amelyekre szükségük van. Ha nem találnak ilyet, megteremtik őket.

Mikor bosszút állsz valakin, igazából a lehető legnagyobb tiszteletet fizeted vissza. Mintha azt mondanád, hogy olyan mértékben befolyásoltad az életem, hogy viszonoznom kell. Olyan mélyen befolyásolnom kell az életed, mint ahogy te az enyém. A bosszú talán a végső üdvözlőlap. Igen, amikor így gondolsz rá, a mondás igaz, hogy édes a bosszú.

Az emberek szeretik az álszenteket, mert magukat ismerik fel bennük.

Mennyire könnyű azt mondani, hogy szeretlek és mennyire nehéz azt kérni, hogy legyél még.

Azt hittem, hogy a szenvedély minden rossz forrása, mert az felnagyítja a veszteség tudatát. Ha valamit csak kedvelsz, akkor annak az elvesztése nem tesz tönkre. De, ha valami a mindened, amit be akarsz mélyen lélegezni, ami nélkül azt érzed, hogy képtelen vagy élni, akkor annak az elvesztése egyenlő azzal, hogy te is elveszel és én ezt nem akartam megtapasztalni.

A szerelemben adódnak félreértések. Mondhatni, hogy sehol sem olyan gyakoriak a félreértések, mint ezen a téren.

A mottóm az, hogy semmi megbánás. A bűntudat spekuláláshoz, haraghoz és szomorúsághoz vezet. Biztos vagyok abban, hogy ezeket nem engedhetem meg magamnak.

Volt már valaha olyan érzésed, hogy egy régi eseménynek nem volt meg a folytatása vagy csak úgy hirtelen véget ért? Telt-múlt az idő, egyik nap a másik után és annak, ami egy napon megtörtént, egyszerűen elmaradt a folytatása. Még mindig lóg a levegőben, benned, a maga befejezetlenségével.

Amikor azt hiszed, hogy ismersz valakit, megváltozik. Vagy te változol meg. Vagy talán mindketten és ez megváltoztat mindent.

A szemünk a szívünk tükre,

visszatükrözi bánatunk.

De fényt borít éjjelünkre,

benne mindent megláthatunk.

Mindent, mit egymásnak adtunk,

s ami megmaradt még nekünk,

mindent, mit egymástól kaptunk,

az egész életünk.

A szívemmel látlak téged,

a szívemmel emlékezem.

A szívemmel látlak téged,

ha fáradt a két szemem.

Úgy várom az érkezésed,

mint a holdfény a csendes éjt,

a szívemmel látlak téged,

most itt vagy és minden oly szép.

Volt napfényben fürdő évünk,

volt sok szomorú éjszakánk.

De mindig, ha összenéztünk,

újra villant a régi láng.

Az éveink messze szálltak,

bennünk nem hoztak változást,

én most is oly szépnek látlak,

mert a szívemmel nézek rád.

A szívemmel látlak téged,…

…most itt vagy és minden oly szép.

A szívemmel látlak téged,

a szívemmel gondolok rád.

Bradányi Iván: A szívemmel látlak téged

Szerintem valakinek a barátja vagy a szerelme vagy.

A teljes élet nem egyenlő azzal, hogy van férfi az életedben. Sokkal inkább azt jelenti, hogy elégedett vagy az életeddel, önmagaddal.

Én még soha nem tettem olyat, amiben nem hittem.

Érezlek. Azóta, hogy melléd ültem. Azóta, hogy először a szemembe néztél. Senki sem tudott még ennyire megnyitni. Csak te. Különleges hatással vagy rám.

Vannak emlékek, amelyek olyan erősek, hogy sosem halványulnak el. Vannak emlékek, amik egyre erősebbek, valahányszor eszünkbe jutnak és olyankor egy kicsit fakóbbnak érezzük az életünket a jelenben.

- Csak azért hívtalak, hogy...

- Elmondd, hogy még mindig szeretsz?

- Nem, egyáltalán nem ezt akartam mondani. Csak megakartam köszönni, hogy megtetted helyettem.

- Igazán nincs mit. Írom a többihez.

- Mi?

- A listádhoz?

- Milyen listám?

- Ja, úgy döntöttem, hogy amíg távol vagy, a számládra írok néhány szívességet, amit helyetted teszek meg és amit majd behajtok rajtad, természetesen.

- Tudom, hogy még én sem lennék képes magamban bízni és nincs rá jogom, hogy arra kérjelek tegyünk félre mindent és próbáljuk meg. Valóban, a szerelemre nincs garancia. De az elmúlt utazásaim alatt megértettem, hogy ebben az életben csak az számít, hogy keressük meg a boldogságunkat és tegyünk meg érte mindent. Mindegy, hogy ki mit mond. Mindegy, hogy ki néz hülyének vagy eszementnek, teljesen mindegy. De, ha a szíved után mész, akkor van esélyed a boldogságra. Ha pedig ellene, akkor a végén veszítesz. Lehet, hogy túl késő, tudom. De tartoztam magamnak annyival, hogy még egyszer a szemedbe akartam nézni, mert tudni akartam, hogy ott vagyok-e benne.

- És most mit látsz?

- Félek tőle, hogy túl későn érkeztem.

Egy szerelem hány mondat?

- Oké, ugorjuk át azokat a részeket, amik engem nem érintenek. Közös múlt, blabla, régi szép idők, hogyne. Lépjünk. Szóval rájöttél, hogy szeretsz engem.

-  Te nem vagy normális. Nem szeretlek. Dehogy szeretlek, szereted te magad mindenki helyett.

Mindig azt hittem, hogy az első napok voltak a legnehezebbek. Tévedtem, az utolsók azok.

A rossz döntés nézőpont kérdése. Valójában soha nem hozunk jó döntéseket, az életben nincs tökéletes választás, mindent megbánunk egyszer.

Az emberek többsége valamilyen, számomra érthetetlen oknál fogva azt állítja, a birtoklási vágy kezelendő emberi tulajdonság. Legfőképp akkor, ha nem is tárgy, hanem egy másik személy felé irányul. Szerintem ez álszent duma. A kisajátítás a világ legédesebb dolga. Az, hogy tudod, hogy van valakid, aki mások számára is ínycsiklandó, ám az illető csak a tiéd és rajtad kívül más nem kóstolhat bele. Hmm, semmi mással fel nem érő büszkeség.

Engem még soha senki nem szeretett ennyire, mint te. Szeretnélek ugyanennyire szeretni téged, de ehhez át kell szakítanom magamban néhány gátat. Mert világéletemben féltem attól, hogy mi lesz, ha teljesen odaadom magam neked. Ha teljesen elveszed az eszem. Most azt hiszem, készen állok odaadni magam neked, de előtte meg kell tudnom, hogy ki is vagyok valójában. Mert azok, amelyeket én a legmélyebb érzéseimnek véltem, valójában felszínkapargatásnak felelnek meg.

- Ilyen az élet. Ez is csak egy szakasz volt.

- De milyen szakasz? A legfontosabb.

Olyan jó volt elhinni, hogy te meg én dönthetünk a sorsunkról. Hogy, ami lesz, az csakis rajtunk áll. Hogy akkor találkozunk újra, amikor megértünk rá. Mennyire naiv voltam, hiszen fent már régen tudták. Régen tudták azt, hogy véget kell, hogy érjen. Sokáig nem értettem, de már értem.  A mi történetünk az összes életünkben véget ért.

Csak szeretnék leülni egy padra és megvárni, amíg megérkezel.

Kinyílt az ajtó és csodás fénnyel telt meg a szoba. De nem csak fénnyel. Élettel, illattal, érzésekkel. A holt tárgyakkal teli szoba életre kelt, örvendezett, táncra perdült. Mert beléptél az ajtón. De nem csak a szoba ajtaján. A szívemén is és megtelt a szívem is. Fénnyel, élettel, illattal, érzésekkel. Veled.

Van egy tétova pillanat, amikor megállsz. Megállsz egy pillanatra és minden megáll körülötted. Mert ebben a pillanatban valami véget ért, mert ebben a pillanatban valami még nem kezdődött el. Állsz élet és élet között. Régi és új között. Ott állsz vele szemben. Még nem tudod, mi lesz. Egy utca, egy lépés, egy köszönés, egy mosoly, néhány szó. Ennyi csak. Egyszerű. Egyszerű? De már döntöttél. A szíved döntött. A szívetek döntött. Állsz vele szemben és mindketten tudjátok. Megtaláltátok a pillanatot. Azt az egyet. Azt a bizonyosat. Egy utca, egy lépés, egy köszönés, egy mosoly, néhány szó, az életed. Ennyi. Az egész élet, az egész világ. Mert megálltál egy pillanatra és abban a pillanatban történt valami. Valami. Abban a pillanatban véget ért az életed és elkezdődött az életed. Igen, van egy pillanat. De ez már nem tétova.

Van a büszkeség. Olyan jó érzés büszkének lenni valakire. Valakire, akit szeretünk. Ország-világ előtt szeretnénk őt megmutatni. Nem azért, hogy minket irigyeljenek miatta, hanem azért, mert szeretjük és szeretnénk, ha mindenki látná őt, tudna róla. Mert megérdemli vagy azért, mert tud valamit, vagy csak egyszerűen azért, mert csodálatos lény, igazi ember. Ha igazán szereted, ezért vagy rá büszke és van, hogy valakire nagyon büszke vagy. Szeretnéd megmutatni az egész világnak, hogy megismerjék, hogy szeressék, hogy elismerjék őt. De nem teheted. Nem mondhatod el senkinek, hogy te ismersz egy rendkívüli lényt. De így is büszke lehetsz rá. A szívedben, a lelkedben.

Olvadozik tőled. Attól, amit adsz neki, az érzéstől, amit kap tőled és te is olvadozol. Attól, amit ad neked, az érzéstől, amit kapsz tőle és ez így jó. Mert mindketten olvadoztok egymástól és ez fontos. Ez kell. Mert addig olvadoztok, amíg teljesen egymásba olvadtok és eggyé váltok. Tökéletes, szép egységgé. Összeolvadva.

Nem találom a szavakat, elvesztek. Benned és bennem. Már nincsenek. A holt betűk semmivé lettek, átalakultak élő érzelemmé. Szóban már kifejezhetetlen érzelemmé. A legmélyebb érzelemmé, amit ember érezhet, ami összeköt nőt és férfit és már nem tudom elmondani szavakban, ahogyan te sem. Már csak érezni tudjuk ketten, együtt. Szavak nélkül egymást. A legnagyobb csoda ez. A szerelmünk.

Az emberek folyton hangoztatják, hogy az igaz szeretet feltétel nélküli, pedig nem az. Még, ha nincs is feltételekhez kötve, akkor sincs soha ingyen. Mindig kapcsolódik hozzá valami elvárás. Mindenki akar valamit a szeretetéért cserébe. Akik szeretnek minket, azt akarják, hogy legyünk boldogok, meg minden, ez viszont automatikusan minket tesz felelőssé az ő boldogságukért, mert csak akkor boldogok, ha mi is azok vagyunk. Annak kell lennünk, akinek a szeretteink hisznek minket és úgy kell éreznünk magunkat, ahogy szerintük kéne. Elvégre szeretnek minket és ha nem tudjuk megadni nekik, amit akarnak, rosszul érzik magukat, ettől mi is rosszul érezzük magunkat és végül mindenki rosszul érzi magát.

Olykor a sors visszafordíthatatlanul megindul egy adott irányba, akárcsak a homokvihar. Amikor véget ér, magad sem érted, hogyan szabadulhattál meg élve belőle. Vagyis valójában még abban sem lehetsz egészen biztos, hogy egyáltalán elhaladt már fölötted. Csak egy dolog világos, túl ezen most már nem az vagy, mint aki voltál, mielőtt ide beléptél volna. Igen, a viharnak ez az értelme.

Nem egyetlen döntés határozza meg az embert.

Össze kell törnöm azt a burkot, ami az évek során körém nőtt és golyóálló elefántbőrré vastagodott. Muszáj lefúrnom a lelkem és a szívem legmélyére, akármilyen ostobán és patetikusan hangzik is, és akármilyen kellemetlennek fog is majd bizonyulni, mert nem vagyok jó ember. Ez bizony így van, még ha idiótán hangzik is és úgy, mintha megbocsátásért könyörögnék. Muszáj kiderítenem, hogy ki vagyok és mire vagyok képes.

Tudod, hogy mi volt a legfájóbb dolog? Nem az elengedésed, amivel éveken át küzdöttem és nem is a hiányod. A legfájóbb dolog ráébredni arra, hogy észrevétlenül múltál el.

Nem könnyű, mert csak őt akarod. Senki mást, csak őt. Őt is hogyan? Fiatalon? Szépen? Sugárzóan? Vagy látod már benne az öreget, a beteget, az embert, aki talán már nem kívánatos? Látod-e magadat, évek múlása után, akit már nehéz szerelemmel szeretni?

Ha azt mondod, hogy olyannak szeretlek, amilyen vagy, nem szeretsz igazán. Ha valóban szeretnél, többnek látnál, mint amilyen vagyok.

A nekem így vagy jó, ahogy vagy, nem a szeretet szavai. A kertedet sem fogadod el, ha gazos, a kutyádat sem, ha loncsos, mert ha szeretsz bárkit, bármit, gondozod. Önmagadat is.

Ha mások bántanak, nem marad erőm a saját benső háborúm megvívásához. Védekezni kezdek és ez rengeteg energiámat emészti föl.

Sohase tedd más kezébe a sorsodat. A középpont benned van. Nem függhet másoktól sem az örömöd, sem a bánatod. 

Ha választanod kell, kivel éld le az életed, a nagy ő-vel vagy a kis te-vel, válaszd az utóbbit. A kis te közelebb van a lelkedhez és meg lehet mellette öregedni.

Akit megmentődként fogadsz magadba, előbb-utóbb elmenekül tőled, mert rájön, hogy olyasmit vársz tőle, amit bármennyire szeretne is, nem tud megadni. 

Csak azt az embert tudjuk megszeretni, aki valahonnan ismerős.

Minden gondolatnak és érzésnek megvan a maga ideje. Amikor szerelmes voltam, nem érdekelt engem semmi, csakis a szerelem. Akkor is, ha téboly. Akkor is, ha veszélyes. Akkor is, ha halálveszélyes. Nem érdekelt az anyám, az apám. Senki. Csak ő. Ma már boldog vagyok, hogy nem hallgattam senkire és megéltem ezt az őrületet. Utólag az is jó, hogy majdnem beledöglöttem. Rómeót a gyóntatópapja megpróbálja kigyógyítani a szerelemből, de a fiú csak ráüvöltött: „Amit nem érzel, arról nem beszélhetsz!” Rohant a vesztébe, nem hallgatott senkire és meghalt Júliával együtt. A harmonikus, jó párkapcsolatokról egyikük sem tud, sem Rómeó, sem Júlia, de a halálos, örök szerelemről annál többet. Többet, mint a pap. Mindent.

Az igazi szeretetben nem rab vagy, hanem szabadon ki tudod bontakoztatni az értékeidet.

Az ember végül rádöbben, hogy egész életében csak az volt az igazán értékes, örömteli és jó, amikor szeretett és szerették.

Aki feszegeti a határait, végül megtalálja.

Sérelmünktől nem könnyű szabadulni, mert ezer érzékeny idegszállal van belenőve a lelkünkbe. Ha húzták már fogadat, tudod miről beszélek. Akármilyen fájós az a fog, a tiéd. Nem szívesen adod.

Nincsen átmenet fájdalom és fájdalom között. Mindig ugyanúgy fáj a hiányod.

Hiába. Minden elmúlik idővel. A rossz idő. Az első csók íze. A seb a sarkadon. Az örökké. Hogy folyton a jó irányt hajkurásszuk. Hogy meg akarjuk változtatni a világot. Igen, a kedvenc filmünknek is vége szakad, mert minden elmúlik mellettünk. Kivéve az első szerelem.

Nem az változtat meg, amit elérsz, hanem amit közben eltűrsz miatta.

Ennél sokkal több vagyok. Több vagyok, mint egy szorongás halmaz. Tartozom magamnak annyival, hogy helyrehozom azt a pusztítást, amit az életemben a kishitűségemmel okoztam. Hiszem azt, hogy mindenkiben mérhetetlen erő lakozik, csak meg kell tanulnunk irányítani ezt.

Hiszel abban, hogy létezik igaz szerelem? Természetesen nem arra a mindent elsöprő szenvedélyre gondolok, amiről azt képzeljük, hogy egy életen át tartani fog és ami gyakran késztet bennünket olyan dolgok megtételére vagy kimondására, amiket később megbánunk. Nem. Én olyan szerelemről beszélek, amely megtanítja látni a vakot. Olyan szerelemről, amely erősebb minden kételynél. Amely minden lélegzetvételnél élettel tölti meg a szívet és nem csak dacolni képes az elenyészés örök érvényű természeti törvényével, hanem fittyet hányva rá, megszabadít minden köteléktől és újra, és újra megújítja a virágzásunkat. Arra a diadalra gondolok, amit az emberi lélek képes aratni úgy az önzőség, mint a halál felett.

A szerelem behódolás, nem pedig döntés.

A szerelem zsarnok. Hatására feltárjuk lelkünk legmélyebb, legsérülékenyebb régióit és feladjuk az illúziót, hogy képesek vagyunk az önuralomra.

Csak az a vonal számít, amelyik hozzád vezet.

A fájdalom először olyan, akár a ránk zuhanó hegy. Összelapít. Aztán csak ki kell várni és egy napon porszemmé zsugorodik. Előbb-utóbb minden baj elrendeződik. Csak éppen addig nem szabad és nem érdemes belehalni.

Ha folyton ellöksz mindenkit magadtól, akkor végül egyedül maradsz.

A boldogság az abba vetett hit, hogy boldog leszel. A remény.

Ha helytelenítjük is valaki viselkedését, ez még nem mentesít attól, hogy azért ne szeressünk belé.

Tudományos bizonyossággal állíthatom, hogy a legfontosabb dolog, ami életben tart minket, nem a vér és az oxigén, és nem a szerelem, hanem a remény.

Nem a fájdalom, a veszteség a legnehezebb, persze mind nagyon nehéz, de a legnehezebb az, amikor az élet már nem tartogat több meglepetést.

Biztosan nevetségesen romantikusan hangzik, de úgy terveztem, hogy együtt éljük le az életünket. Hogy ő lesz az, aki majd a halál torkában is megnyugtat azzal, hogy minden rendben lesz.

A félelem a boldogság egyik gátja.

Az elveink jelentőségüket vesztik, ha a boldogságunkról van szó, nem igaz? A boldogság mindenek felett áll. Ez a legfőbb elv.

A bizalom nem kérésre vagy ígéretre fogan. Ahhoz tettekkel kell bizonyítani.

Abban a közegben, ahol én élek, nem a szavak, hanem a tettek számítanak.

Az emberek meggondolhatják magukat. Ma utálsz valakit, de holnap már szereted ezt a személyt.

Élj abban a tudatban, hogy szeretve vagy. Akkor is, ha mások vakok és süketek, és érzéketlenek. Én néha olyan helyről kapok szeretetet, ahonnan nem is várom és nagyon jólesik. Mert őszinte és erős. Nem hagy elveszni.