Te az a dallam vagy, ami tökéletesen harmonizál velem.
2015. december 31.
2015. december 30.
Nem lehet elfelejteni azt, hogy valakivel jól érezted magad, hogy az a valaki megváltoztatta az egész világodat. Nem lehet az emlékeinktől megfosztva továbbmennünk, nem szabad magunktól elmarni az egyetlen iránytűt. Azt, ami előre hajt. Egy új boldogsághoz, egy új beteljesüléshez, egy egészen nagyszerű emberhez. Mert, ha elengedjük az emlékeinket, ha elengedünk mindent csak szűnjön már meg az érzés, mert úgy érezzük belehalunk, akkor veszítettünk. Mert valójában csak akkor halunk bele, ha elhisszük, hogy érzések nélkül megtudjuk úszni az életet.
2015. december 29.
Emlékeztettet valakire. Bár világ életemben gyűlöltem az első találkozásokat, hiszen az én esetemben lehetséges, hogy már megtörtént egyszer. Utálnom kellett volna ezt az első találkozást is, de ez most teljesen más volt. Se nem kínosnak, sem pedig utálatosnak nem volt mondható. Szerettem a percet, amikor először láttam meg őt.
Azt hiszed, hogy màr kèsz vagy, hogy semmi rossz nem èrhet, hogy màr ott jàrsz az önismereti utadon, ahol nem karcolhatnak meg. Ahol màr nem èrhet fàjdalom ès nem bànthatnak, nem okozhatnak csalòdàst. Pedig megfognak sebezni. Akik pedig sebet ejtettek rajtad, valòjàban sokat segìtenek neked. Hàlàs lehetsz nekik. Megmutatjàk, hogy mèg dolgoznod kell, sajàt magadon.
2015. december 28.
Miòta nem jàrsz ide, elèg nagy a rendetlensèg a szobàmban. Most vègre lehet kàosz, úgysem làtod, nekem meg jò ìgy is. Csak èbredèskor a szanaszèt heverő ruhàkròl, könyvekről és poharakròl ne az jutna eszembe, hogy miattad pakoltam össze mindig. Viszont, ha rendet raknèk, ùgy olyan lenne, mint azok a napok. Mintha vàrnàlak.
Próbáld meg elképzelni az életet időmérés nélkül. Valószínűleg nem tudod. Tudod, hogy milyen hónapot, milyen napot és évet írunk. Van egy órád a faladon vagy a kocsid műszerfalán. Van egy beosztásod, egy naptárad, egy meghívásod egy vacsorára vagy egy filmre. Mégis körülötted senkit sem érdekel az idő. A madarak sosem késnek el. A kutyák nem néznek folyton az órájukra. Az őzek nem számolják vagy ünneplik a születésnapjukat. Egyedül az ember méri az időt. Egyedül az ember számlálja az órákat ès pont emiatt van, hogy egyedül az ember szenved egy bénító félelemtől, amit semmilyen más teremtmény nem visel el. A félelemtől, hogy egyszer kifut az időből.
2015. december 27.
2015. december 25.
Lehetne szerelem, szàz is, ezer is, bàrmennyi. Làngolò, szèp, kellemes, magàval ragadò. Lehetne fàjò, felkavarò, szenvedèlyes vagy csendes. Lehetne bàrmilyen, lehetne bàrmennyi. Lehetne szerelem. De màr nem lehet. Màr nincs szerelem, nincs làngolàs. Màr te vagy. Csak te. A mindennèl több, a mindennèl szebb. A rendkìvüli, az egyetlen, a felkavarò, a fàjdalmas, a csodàlatos, a kìvànatos. A mèlysèg ès a magassàg, a vihar ès a csend, a pillanatnyi ès az örök. A minden.
Cserèlünk, néha könnyen, nèha nehezebben, alkudozva, mèregetve. Màr egèszen kicsi korunk òta. A jàtèkainkat, a kàrtyanaptàrainkat, a kisautòinkat, a lemezeinket, bèlyegeket, règi pènzeket. Aztàn lakàst, autòt, néha hazàt. Mennyi mindent cserèlünk. Ahogy èn is tettem olyan sokszor ès akàr ma is. De van valami, amit soha, semmièrt, semennyièrt nem adnèk, nem cserèlnèk. A veled töltött pillanatokat, perceket, òràkat.
2015. december 24.
Ha valakit igazàn szeretsz, mindig a mosolyàt làtod. Akkor is, ha èppen rossz kedve van. Akkor is, ha mèrges, ha aggòdik, ha szomorù. Te mègis a mosolyàt làtod. Azt a mosolyàt, amit majd te varàzsolsz az arcàra, a szívébe, amikor fàradt, mérges vagy bànatos. Mert szereted, ilyenkor is. Sőt, ilyenkor igazàn.
2015. december 22.
2015. december 21.
2015. december 19.
2015. december 17.
A boldogság olyan, mint az ujjlenyomat. Nincs belőle két egyforma. A mi kettőnk boldogságához nincs hasonló, nincs rá minta, senki nem mondhatja meg, mikor haladunk helyes irányba. Sablonszerelem nem létezik, azt színjátéknak hívják. Nem érdekel, ki és mit mond ránk, hiszen fogalmuk sincs rólunk. Nem tudják, mi köt össze bennünket.
Mindenünk, amink van, amit szeretünk és akit szeretünk, minden, ami a miénk, belénk épül. A pénzed nem a bankban van, hanem elsősorban a lelkedben. Mindenki, akit ragaszkodva szeretsz, a lelkedben van. Ott él benned, lényed része, hozzád szervült, benned él. Nem kívül van már, hanem benned. Ha valakibe például szerelmes vagy, már nem egészen te vagy, mert ő is benned van. Csak vele együtt érzed magad teljes egésznek. Csak vele együtt éled át, hogy én vagyok.
Ez is egy gyakran ismételgetett frázis. Nem léphetsz tovább, amíg nem engeded el a múltat. Az elengedés a dolog könnyebbik része, de továbblépni nehezebb, ezért néha harcolunk ellene. Megpróbálunk mindent úgy tenni, ahogy előtte, bár a dolgok nem maradhatnak ugyanúgy. Van egy pont, amikor el kell engednünk, tovább kell lépnünk, mert nem számít, hogy milyen fájdalmas, csak így léphetünk előre.
2015. december 13.
Minden csók, amiről azt gondoltam, tönkretette az életemet, valójában új kapukat nyitott. Csak nem mertem átlépni rajtuk. Lehet, hogy csak délibáb, de most úgy érzem, te vagy a remény arra, hogy elhagyhatom a ketrecemet. Te biztattál, hogy az ember bármikor bárkivé válhat. Én most szabad akarok lenni. Levegőre van szükségem. Te vagy a levegő. Ha veled vagyok, éltetsz, nélküled viszont fulladok.
Hiába is tagadjuk, mindenkinek szüksége van valakire, akivel az egyhangú napok forgataga megváltozik és már nem monoton zajlanak. Egy társra, akivel az egész értelmét nyeri, akivel megoszthatjuk a boldog és boldogtalan perceinket, akivel az üresség átalakul azzá, amit életnek nevezünk. Lehet, hogy piszkosul fog fájni, összetörsz és úgy érzed nincs tovább. Lehet, hogy a fellegekben jársz és magadénak akarod tudni örökre ezt a pillanatot, az érzést, amely átjárja minden porcikádat. Ezekért a pillanatokért érdemes élni, ezek emlékeztetnek minket leginkább arra, hogy emberek vagyunk.
Várakozni mindössze annyit jelent, hogy egyezséget kötünk az idővel, hogy valamikor a távoli jövőben, egyszer talán boldogok leszünk. Mi van akkor, ha egész életünkben csak várunk céltalanul, majd az évek múlásával egy komor, felhős őszi napon, reményt vesztve ráeszmélünk arra, hogy a boldogtalanságunk oka tulajdonképpen az, hogy a szívünk még mindig nem vert partot, hanem a remény fellegein evez? Legvégül mégis mindig rájövünk arra, hogy a várakozás lehet örömteli vagy fájó, végigkísér az életen. Hol erővel vértez fel, hol a földre sújt, de mindig ott lesz a szívünkben valaki, aki felülírja az összes meg nem álmodott álmunkat. Valaki, akire szinte bármennyit várnánk. Valaki, akiért a várakozás időtlen lesz számunkra.
Tételezzük fel, hogy egyetlen emlékedet tarthatnád meg. Mi volna az? Nekem az, amikor legutóbb itt voltunk a tetőn és tudod, hogy miért? Mert az én múltamat nem sötét foltok tarkítják, hanem az maga a sötétség. Te esélyt adtál valami olyasmire, amiről azt gondoltam, örökké elvesztettem. Végre újra képes voltam hinni. Hinni abban, hogy többé nem a múltam határozza meg a jövőmet. Hogy a jövőm nem ugyanaz a merő sötétség. Nem tudhatod, hogy mi bújik meg a sötétben. Nem engedhetem, hogy besétálj a sötétbe.
2015. december 8.
2015. december 3.
Régen meg akartam magyarázni a szeretetet. Leírni sejtekkel és hormonokkal, de most visszagondolva, azt hiszem, a szeretetet nem magyarázhatja meg a vallás vagy a tudomány. Ésszel felfoghatatlan és így van jól. De tudom, hogy attól, hogy szeretjük egymást, attól lesz értékes az élet. Ebben a pillanatban nem is akarok tudni mást.
2015. december 2.
2015. december 1.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)