Nem ez volt az első csókunk, de ez vált a kedvencemmé, mivel pont akkor történt, amikor a legnagyobb szükségem volt rá és jelezte az életem egyik legcsodálatosabb momentumát.
2015. szeptember 30.
2015. szeptember 28.
Az a helyzet a múltbéli titkokkal, hogy a jövőd minden egyes percét a fal építésével töltöd, amellyel elrejtheted a szörnyeteget. Meggyőzöd magad arról, hogy elég szívósra és vastagra sikeredett, és egy nap, amint felébredsz és ez a borzalmas emlék nem sejlik fel előtted azonnal, megengeded magadnak a szabadságot és elhiszed, hogy az egész végérvényesen, örökre ködbe veszett. Amitől csak még fájdalmasabb lesz, amikor ráébredsz, hogy a betonfal valójában átlátszó és törékenyebb, mint valaha.
2015. szeptember 27.
Van egy pillanat, amikor te döntesz. Beleszeretni valakibe egy pillanat műve, de ebben a pillanatban te döntesz, hogy belemenjek vagy sem? Ez a másodperc a tied. Még szabad vagy. De, ha már döntöttél, akkor nem. Ha már fészket vertek benned a vágyak és ott szaporodnak, azért már felelsz. Amilyen könnyű belemenni, annyira nehéz kijönni.
2015. szeptember 23.
Mindig is úgy képzeltem el a szerelmet, mint egy monoton, lüktető érzést, ami sosem csitul. Hittem, hogy az igaz szerelem örökké tart és irigyeltem a nagyszüleimet, akik már tinédzserkorukban megtalálták egymásban a lelki társat. Én csak hánykolódtam az érzelmek hullámain, majd hajótöröttként új tutaj építésébe kezdtem, hátha a következő alkalommal megúszom a pusztító vihart. Kutattam a szerelem szigetét, miközben az talán csak egy tengerészlegenda, ami addig él, amíg kétségek nélkül hiszek benne és el nem kezdem keresni.
Van benned valami, ami megismételhetetlen. Akkor is, ha ebben a pillanatban nem érzed. Biztosan megnyilvánult már. Talán csak egyetlen egyszer. Talán csak azt hitted, hogy szemfényvesztés. Lehet annyira törékeny volt, hogy el sem merted hinni, hogy ez veled történik. Nem hitted, hogy ez is te lehetsz. Keresd meg és küzdj érte. Küzdj meg a csapongó démonjaiddal és tartsd mindennél erősebben. Erre születtél, ezt kell tenned.
2015. szeptember 22.
Eleinte próbáltam hamu alatt tartani a szenvedélyt, de mindhiába. Újra és újra fellángolt. A hónapok során annyira hozzászoktam az olthatatlan láng melegéhez, hogy amikor újfent eloltani vágynám, reszketek nélküle. A szó szoros értelmében szenvedek. Így hát feladtam, hogy harcoljak ellene. Most már a lelkem is eladnám, ha csak egy pillanatra tökéletes ajkad újra birtokba venné enyémet. Még, ha tudom, hogy az érintésed fájdalmasan perzselő lenne. Nem érdekel. Szeretnék vakmerőn játszani a tűzzel, hiszen nincs mit veszítenem.
2015. szeptember 20.
Teljes az, akinek érzései vannak. Aki mer hibázni és nem sírni felette, hogy Úristen, most mi lesz. Mi lenne, megy tovább és harcol, addig amíg el nem éri a célját. Kimutatja, ha szeret és nem fél összetörni. Miért is félne? Hiszen tudja magát adni, hogy is ne tudná. Ismeri a saját lelkét, minden egyes gondolatával tisztában van, így nincs miért félnie. Nem a pillanatban találja ki magát. Ő már ismeri a lelkét. Nem gagyog butaságokat össze-vissza, tudatos. Tudja, hogy mit akar az élettől és hogy mennyit várhat el magától. Nem a festék vagy a ruha teszi vonzóvá, hanem a fellépése. Ragyog, tündököl, képtelenség elmenni mellette. Tisztában van azzal, hogy butaság a tökéletest keresni, mert olyan nincs. Olyan viszont van, amikor találsz valakit, aki elfogad úgy, ahogy vagy. Hiszen legbelül valójában mindannyian arra vágyunk, hogy azért szeressenek, amilyenek vagyunk. Érezni, hogy elég az, ami vagyok.
2015. szeptember 19.
2015. szeptember 18.
Valahogy mindig beengedjük őket és nem értjük, hogy miért nem merünk jobban lenni. Miért fog vissza annyi kéz, miért lépik át hívatlanul a küszöböt. Csalfák és árulók, álom nélküli emberek. Mégis minden fogadalom ellenére hallgatunk rájuk. Azt hisszük, ők jobban értik ezt az életet. Elveszünk valahol útközben és néha már túl későn értjük meg, hogy csak a mi belső világunk békéje számít.
2015. szeptember 17.
2015. szeptember 15.
A búcsúzás pont attól szép, attól olyan fájó, hogy elfelejtesz mindent. Elfelejted a helyet, az időt és a sérelmeket. A búcsúzásnál csak egy dolog számít, a találkozás. Ahogy megpillantottad őt először, ahogy rád nézett, ahogy a pillantásaitokból megszületett egy szerelem. A búcsúzásnál csak az örömöt érzed, azt hogy nem akarod elveszíteni ezt az érzést, mert félsz, hogy többet nem élheted át újra. Pedig de. Lesz még rózsaszín köd, lesz még másodpercek alatt mindent megváltoztató pillantás és lesz még egy teljesen új találkozás.
2015. szeptember 14.
A szerelmi állapot az egy őrület, az ember folyton a másikra figyel. Nem vagy tudatában, de szüntelenül a másikra gondolsz. Csak adsz, egyre csak adsz. Ami fárasztó, nem tarthat örökké. A legkisebb törésre csalódást érzel. Idővel persze megtanulod, hogy ezek a csalódások is benne vannak a pakliban, hogy nem lángolhatsz éjjel-nappal a szerelemtől. Nyilván vannak olyan pillanatok, amikor nem látsz, nem hallasz, amikor magadba fordulsz. Azt meghallod, hogy ezt a szemedre vetik, de hát mindegy, fáradt vagy. Ennek ellenére továbbra is adsz, csakhogy azt veszed észre, a másik néha nincs ott, hogy kapjon.
2015. szeptember 13.
Hiszek a megtisztulásban, a vétkek feloldozásában. Abban, hogy meg kell állnunk és szembe kell néznünk mindennel. Törekednünk kell, hogy könnyűvé váljunk, mintha csupán kristály tiszta víz alkotna mindent. Le kell tennünk a múltat és mellé a fájdalmat. Át kell alakítani. Át kell alakulni. Hiszek a megszerzett sebek fontosságában, emlékében. De a forradást kifele kell löknünk magunkból, hogy csak a felszínen hagyjanak üzenetet. Hiszek a feltámadásban. Abban, hogy minden csatát megnyerünk és a víz egyre tisztább, értékesebb lesz. Minél tisztábbak leszünk belül, annál távolabb látunk majd. Végül pedig mindent megértünk.
Ahogy a parfüm illata lassan elpárolog a bőrünkből, úgy szöktél ki végleg az életemből, az emlékeimből. De én nem akartam, hogy a feledés homályába merülj, hiszen olyan kevés közös emlékünk van. Ha már nem adatik meg, hogy újak szülessenek, a régieket ne veszítsem el. Így régebben sok időt töltöttem azzal, hogy mindenhol téged kerestelek. Ha fájt valami, ha csalódtam, ha védelemre volt szükségem és főként akkor, amikor dühös voltam. Bejártam a város azon részeit, ahol nyomot hagytál. Naivan hittem, hinnem kellett, hogy az eltűnésedet csak megrendezted és majd felbukkansz egy-egy ablak mögött vagy kisétálsz egy ajtón, és megmagyarázod, hogy miért hagytál magamra. Ám, ahogy az évek teltek, rájöttem hogy hiába kereslek, te már nem fogsz jönni. Megrögzött ragaszkodásomat kénytelen voltam elengedni, hiszen elmentél örökre. Idővel elfogadtam, hogy elhagytál. Aztán egy nap a tükörbe nézve felfedeztem, hogy hatalmas a szemem és telt az ajkam, kiköpött mása a tiédnek. Megkönnyebbülten mosolyogtam. Hiszen éveken keresztül kétségbeesve kerestelek, pedig mindvégig velem voltál.
Tudom, hogy nem te vagy. Nem lehetsz, most nem. Egyik sem. Pedig mennyi arc, szépek, mosolygósak, érdekesek. Jönnek szembe, de hiába. Lehet szép, lehet mosolygós, lehet bármilyen vonzó. De egyik sem az enyém, mert nem a tiéd. Nem te jössz szemben az utcán, nem a te szemed néz a szemembe, nem a te ajkad mosolyog vissza rám. Mégis minden arcban látlak, reméllek, várlak. Akkor is, ha nem te vagy. Mert én mégis várom a csodát, várlak téged.
2015. szeptember 12.
Ezek voltunk mi. Talán csak egy múló pillanat, talán ennél jóval több. Te magad voltál mindaz, amit mások egy életen át keresnek, de én megtaláltalak. Már nem akarom elfelejteni egyetlenegy percét sem. Így sem. Így sem, hogy már tudom a történet végét. Emlékezni szeretnék rá, ameddig csak élek, mert most már biztosra mondhatom azt, hogy te magad voltál az élet. Igen, te.
2015. szeptember 10.
Tűzben, vízben, madarak röptében téged kerestelek. Fák remegésében, szelek ostromában téged kerestelek. Szeretők tenyerében, haragosok öklében téged kerestelek. Fiúk csókjai között és boldog ölükben téged kerestelek. Örömben és szomorúságban, részegen és szomjúságban téged kerestelek. Fenn és lenn, mindenütt téged kerestelek.
2015. szeptember 8.
2015. szeptember 7.
Azt mondják, hogy már az első percben tudni fogod, ha az igazival találkozol. Egy napon, valóban így is lesz. Találkozol valakivel, de hogy pontosan mit is kéne érezned? Honnan érezheted valakiről már a kezdetektől fogva, hogy ő az? Talán a mosolya. Talán, amikor majd rád néz, szüntelen azt érzed minden porcikádban, hogy ilyen tökéletes emberrel még soha az életben nem találkoztál. Talán lesz valami a kisugárzásában, ami másodpercek alatt olyan hatással lesz rád, hogy képtelen leszel tovább élni nélküle. Talán pusztán meglátod őt és a szíved olyan hevesen kezd majd el verni, mint korábban még soha. Talán akkor találkozunk az igazival, amikor úgy érezzük, mintha egy hosszú utazás végéhez közelednénk és végre hazatérnénk.
Mennyi lehetetlen, mennyi kifogás. Szeretném, de nem lehet, mert és mennyi lehetetlent tudsz felsorolni. Miközben az élet a lehetőséget hozza el. A te millió lehetetlen utad után az ő egy lehetséges útját. Ha végül engedsz neki. Ha akarod, ha vágysz rá, ha magadénak érzed, ha hiszel benne és magadban. Igen, akkor nem lesz egyetlen lehetetlen sem vagy mégis. Én tudok egyet. Egy lehetetlen mégis van. Mert ez több akaratnál, hitnél, elhatározásnál. Több nálam. Igen, van lehetetlen. Mást szeretni így.
2015. szeptember 4.
2015. szeptember 3.
Tudlak-e valaha rettegés nélkül szeretni? Fogok-e valaha úgy a szemedbe nézni, hogy közben ne arra gondoljak, hogy mikor fakul gyűlöletté a csillogás? Lehet-e valaha harmóniában a szívem az agyammal úgy, hogy közben biztonságban érezzem magam melletted? A boldogság alapja talán a lelki kiszolgáltatottság. Bízhatok benned olyan vakon, mint magamban? Nem szerethetek ésszel, hiszen a szerelem maga az esztelenség.
Egy kapcsolat fejlődése olyan, mint a folyók egyesülése. Fokozatosan történik meg, mielőtt a tengert elérik. Különbözőek a gyökereitek, ahonnét eredtek, de útközben bizonyos részeitek megtalálják egymást. Azután, ahogy telnek az évek, újabb és újabb részek egyesülnek a lelketekben egyre nagyobb folyamokká. Soha többé nem lesztek már az a kicsi patak, aki voltatok, de cserébe tiétek az óceán.
2015. szeptember 2.
- Neked mi a szex?
- Számomra menedék. Olyan tűzforró odú, ahol elrejtőzhetek a világ hibákat kereső tekintete elől. Ahol valóban önmagamat adhatom és ezáltal istenien tökéletes lehetek. Ahol meztelenül, kikövetelt álarcok és jelmezek nélkül létezhetek. Ahol a nyelvek nem ostoroznak, hanem dicsérnek. Ahol a vágyam nem szégyen, hanem erény. Ahol még a pofon sem a gyűlölet eszköze.
2015. szeptember 1.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)