Mondjuk azt, hogy örökké. Egy híd közepén ordítsuk a városnak, hogy milyen boldogok vagyunk. Igyunk együtt. Sétáljunk kézen fogva. Viccelődjünk egymással, de soha ne legyünk olyanok, mint mások.

Remélem, most valahol legbelül érzed, hogy rád gondolok.

- Még mindig egy csomó mindenről kéne beszélnünk.

- Beszélni? Csókolózni inkább.

Elvigyorodott és a számhoz hajolt. Az első érintés csak ennyi volt, egy érintés. Incselkedő, csábító gyengédség. Megnyaltam az ajkam, mire vigyora elmélyült.

- Kérsz még?

A hajába túrtam és közelebb húztam magamhoz.

- Kérek.

Soha egyetlen kapcsolat sem tökéletes. Mindig van valami, amiben engedned kell, kompromisszumokat kötnöd, feladnod néhány dolgot valami fontosabbért.

Mindig is itt voltál. Mindig itt voltál nekem és a szívemnek meg a lelkemnek. Mindennek. Csak azt kívánom, bárcsak ne tartott volna ilyen sokáig, hogy összeszedjem a bátorságom.

Van valami titkos erő, ami egybe tud kapcsolni két lelket, értesíti őket arról, amit egymásért éreznek és össze is hozza őket, minden távolság ellenére.

Nekem az otthon nem falakat jelent, hanem egy kapcsolatot. Kapcsolatot két ember között, amely meghittebb, igazibb, mint az összkomfort.

- Boldog vagy?

- Boldog vagyok.

- Hogy csinálod?

- Nem nehéz, el kell döntened.

Amikor tisztában vagy azzal, hogy ki számít neked igazán, akkor egyáltalán nem érzed áldozatnak azt, ha fel kell hagynod bizonyos dolgokkal, ha akár saját magadat is fel kell adnod.

- Felhúzhatom a cipzárad?

- Jobban szeretném, ha lehúznád.

Ha egy férfi vonzónak talál, vonzódni fog hozzád és kész. A szimpátia, a szeretet és a nemi vágy megmagyarázhatatlan, nincs köze semmilyen külsőséghez. Ha egy férfi nem látja meg benned a nőt, akkor hiába fogysz, hízol vagy szépítkezel, lehetsz bármennyire dekoratív, soha nem fogsz tetszeni neki. Hát ne akarj másmilyen lenni, mint amilyen vagy. Mert lehet valaki csinosabb nálad, lehet valaki okosabb vagy fiatalabb, de sohasem lesz olyan, mint te. A megfelelő ember az, akinek pontosan azért tetszel, mert nem vagy olyan, mint más. A valódi énedet fogja értékesnek találni. Minél közelebb kerül hozzád, annál jobban fogsz neki tetszeni és minél jobban beléd szeret, annál szebbnek fog látni téged, napról napra. Anélkül, hogy változnál.

- Megtanultam, hogy ne mutassam ki az érzéseimet.

- Nincs olyan álarc, amelyik félre ne csúszna néha.

Szerintem senki sem normális. Kívülről soha nem lehet tudni, miért csinál valaki valamit. Két ember csinálhatja pontosan ugyanazt és lehet az egyik helyes, a másik meg nem. Az egyetlen irányadó az lehet, hogy az ember megkérdezi magától, hogy amit tesz, azt tényleg szeretetből csinálja-e vagy félelemből. Amit az ember félelemből tesz, az hasztalan. Amit az ember szeretetből tesz, az hasznos.

- A többiek mind csak a szerelemért élnek. Azt keresik, azért küzdenek.

- Küzdenek?

- A szerelem küzdelem. Két ember harca azért, hogy egyek legyenek.

Itt az ideje úgy tenni, mintha hozzád tartoznék és akkor talán úgy is lesz.

Megakadt rajtad a szemem. Megláttalak és megakadt rajtad a szemem, mert helyes vagy, mert férfi vagy és megakadt a szemem rajtad. A szemeiden, a mosolyodon, de várj, mégsem. Bár mindez igaz, de valójában mégsem ez történt. Nem, nem a szemem akadt meg rajtad. Ennél sokkal több, sokkal titokzatosabb dolog történt. Igazi csoda, mert a lelkem akadt meg a lelkeden.

A szerelem nem egy kis etyepetye egy kieső szobában, hanem olyasmi, amiért az ember él és meghal.

Király vagy. Pedig nem palotában születtél, nem koronás uralkodói házba, nem szolgálók hada közé. Nem ünnepeltek alattvalók, nem jelezte tűzijáték a jöttödet. Mégis királynak születtél, de nem azon a napon, amikor megláttad a fényt. Egy másik napon, később. Egy találkozással. Igen, akkor királynak születtél. Nem palotában, a szívemben.

Egyedül is képes vagyok ragyogni, de mégis inkább szeretem azokat az árnyalatokat magamra ölteni, amiket te hozol az életembe, önként, önzetlen gondoskodással. A kapcsolatunk nem komfortzóna, hanem abból nyugodtan és önbizalommal telve privát utakra indulhatok, amelyek saját töltődésemet és épülésemet szolgálják, de a nap végén belső iránytűm mégis a te karjaidba vezet haza.

Nem szeretem látni, hogy szomorú a szemed. Elkeserít, hogy nem tudok ellene tenni. Nem tudom megoldani a problémád varázsütésre, pedig hidd el, megtenném ha tudnám. Amit tenni tudok, az az, hogy pillanatnyi mosolyokat csalok az arcodra, megölellek és bátorítalak, és elmondom százszor is ha kell, hogy többre vagy hivatott, hogy ne add fel, hogy értékes vagy. Ha elfogy az erőm mindig a közös terveinkre gondolok. A lakásra kutyával, a közös utazásokra, az élményekre, ebből merítek, hogy újabb lépéseket lépjek előre, ez segít, hogy ne torpanjak meg. Hiszek benne, hogy minden rossz csak egy állomás és most, ha a vonat késik is, előbb vagy utóbb végül célba érünk vele. Addig meg itt leszek és támogatlak, ahogy te is engem mikor feladni készülök.

A bizalom iszonyúan erős szó, amely stabil állapotot eredményez. Megbízni a másikban és őszintének lenni hozzá, ezt a legtöbb ember adott helyzetben nem meri megtenni, nehogy ráfázzon. Az őszinteséghez furcsán állnak hozzá az emberek.

Benned minden megvan, ami belőlem hiányzik.

Közhely, de mint minden közhely, egyben igaz is. Egy éjszaka alatt megváltozhat az életed, sőt egy pillanat alatt.

Nem baj, túllépek majd egyszer ezen is. Igen, nem most, hanem majd. Majd talán tíz év múlva vagy még annál is több idő múlva, de egyszer biztos eljön majd az a nap, amikor akár ki is lökhet az autók elé, az sem fog rosszul esni tőle, mert már nem érdekel.

Egy menedék kellett nekem a vihar elől, egy hely, ahol biztonságban érezhetem magam és valaki, aki megnyugtat, hogy senki sem szerethetetlen.

- Tudod, ennek az egész kapcsolat dolognak a velejárója, hogy elmondhatsz a másiknak akármit és tudod mi a legjobb?

- Mi?

- Az, hogy mindig szeretni fog.

Valahogy az kimaradt a mesékből, hogy dolgoznunk kell a kapcsolatokon és ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy a párunkat kell megváltoztatnunk. Olyan ez, mintha mind a ketten szobrok lennénk, akik önmagukat faragják olyanra, hogy a másikkal illeszkedjen.

- Legyél az örökkém.

- Örökké szeretni fogsz?

- Örökké szeretni foglak.

- Ígérd meg, hogy ez örökké tart.

- Ígérem.

Ez a szerelem műve, ha jól működik, többé válsz tőle, mint ami vagy és többé, mint amire képesnek tartottad magad.

Tudom, hogy elcseszett vagy. Tudom, hogy mindig is elcseszett maradsz. De te vagy a leghihetetlenebb ember, akit ismerek és mindig is az maradsz nekem. A leghihetetlenebb ember, akit ismerek.

Ha bármikor szükséged van rám, csak szólj és ott leszek, hiszen érted jöttem erre a világra.

Kijelenthetem, hogy te vagy a mindenem. Meghatározod a hangulatom és a napjaim. Mindenem tőled függ, ha nem beszélünk vagy haragszol rám, tehetetlennek érzem magam, egy semminek. Soha nem voltam még semmiben ilyen biztos az életemben, mint abban, hogy beléd szerettem.

Nekem te vagy a világon a legfontosabb és elvárom, hogy ez fordítva se legyen másképpen. Soha nem akarom másodiknak érezni magam.

- Szeretlek.

- Én is szeretlek.

- Bocsáss meg. Nem tudom, hogy mit beszélek.

- Én sem.

Az illatával vegyített pokróc alól bámulom, ahogy egyre csak beszél, áhítattal és reményekkel telve az előttünk álló életről. Még hallom a hangját, de már nem figyelek rá, csak valami ismerős derengés ötlik fel a fejemben, mintha már láttam volna ezt a szempárt ilyen vad közelségből. Kisvártatva bebújik mögém az ágyba. Egészen óvatosan átkarol, én pedig beleremegek a hűvös érintésbe. Nem a bőre a bőrömön vagy a félelem, amit nyilvánvalóan éreztem, hanem a felismerés, hogy van valaki, aki csupán egyetlen érintéssel képes megolvasztani a szívemet. Így fekszünk és arcát a hajamba fúrva hallgatom a szúrós lélegzetvételét centikre a fülem mellől. Ha van az életünkben egyetlen pillanat, egy szemvillanásnyi másodperc, ami azután beleivódik létezésünk minden egyes mondatába és lélegzetvételébe, ami által örökre elveszítjük az irányítást magunk fölött, akkor számomra ez volt az.

A múlton senki sem tud változtatni. A múlt megtörtént, vége. A jövő megfoghatatlan, átlátszatlan, de a jó hír az, hogy a múlt nem határozza meg a jövőt. Bármit is tettél vagy nem tettél a múltban, elhatározás kérdése, hogy azt ismétled-e.

Restaurátorra van szükséged. Neked már nem elég a kozmetikus. Így gondolod, ezt mondod. Ahhoz, hogy eltűnjenek a ráncok, hogy kisimuljon az arcod. Krémek, csodaszerek, festékek. De nem, nem így van. Egyik sem kell. A ráncok eltüntetéséhez nem kozmetikus, nem restaurátor, nem krém, nem festék kell. Szépségedhez egyetlen csodaszerre van szükség. Úgy hívják, boldogság. Ami a lelkedben lakozik. Amit tőle kapsz. Aki a szíved-lelked restaurátora, aki helyreállítja a lelked békéjét, aki újjá varázsolja a szilánkokra tört lelkedet. Tőle kapod azt a csodálatos érzést, amitől kisimulnak a ráncok, eltűnnek a barázdák az arcodon és a lelkedben is. A lelked mosolya lesz az arcodon tőle.

Neki sem sikerült. Neked sem fog. Legalábbis ezt hiszed, ezt sulykolod magadban. Mert ott a millió rossz példa. A szomszéd, a munkatárs, a barát, akiknek nem sikerült és akik folyton csak lehangolnak. Elbizonytalanítanak, de te ne velük foglalkozz. Ne azt nézd, hogy kinek nem sikerült. Te ne másokra nézz, hanem a másikra. Te csak rá nézz, aki fontos neked, aki erőt ad, akit szeretsz őszintén. Neked sikerülni fog vele. Csakis vele, együtt.

Különös áramkörök vannak a mély, igaz szeretetben. A szeretet olyan, mint egy rádió adó-vevő, hatalmas távolságokból is működik, ha össze vagytok hangolódva. Nemcsak veszi az adásodat, te is érzed, hogy veszi, visszajelez és válaszol.

Saját életem van, saját álmokkal. Amiben te is benne vagy. Egymás mellett van a helyünk.

Néha csak elég türelmesnek lenni. Kivárni, megvárni és nem elvárni.

Magunkat emésztve, érzelmeket visszafojtva, teljesen felőrölve, össze-vissza kínlódva tekergetjük a szívünket. Fáj, az biztos, de inkább ártunk neki, mert a másik nem tudhatja. Nem tudhatja, hogy mit érzel, hogy mire vágysz, hogy mennyire szeretnéd őt közelebb tudni magadhoz, hogy mit meg nem tennél érte, hogy mennyivel másabb lennél, ha ő lenne. De nincs. Közben meg ő ugyanezt éli át. Remegve, rettegve zárja be a szívét előtted és adja oda másnak, közben pedig csak rád vágyik, de nem kockáztat. Miért is tenné, hiszen te sem mondasz semmit.

Többet akarok tőled. Azt akarom, hogy te is kívánj. Azt akarom, hogy annyira akarj velem lenni, mint én veled.

- Vonzódsz hozzá és az egész rossz fiús stílusához.

- Nem.

- Vagyis nem vonzódsz hozzá vagy nem akarod beismerni?

- Ha beismerném, ha csak egy pillanatra is belegondolnék, mit árulna ez el rólam?

- Tehát akkor lemondtál rólam?

- Sosem fogok.

Téged nekem teremtettek.

- Ismerős a szitu.

- Mármint milyen szitu? 

- Ez a felbukkanós dolog. Az, hogy jön és mintha mi se történt volna, ott áll ellőtted, pont ugyanolyan ellenállhatatlanul, mint mielőtt elment. Te pedig megpróbálsz minden erőddel haragudni rá, próbálod felidézni azt az érzést, amit akkor éreztél, amikor elment, de mégsem változik semmi. Minden ugyanolyan, mint a legelején és te pontosan ugyanúgy szereted.

- Te félsz.

- Nem félek. 

- Látom rajtad, hogy reszketsz.

- Rosszul látod. Ha félnék, akkor egy újabb lehetőséget adnék arra, hogy megvédhess és ezt semmiképpen nem akarom. Látod már nem is reszketek.

- Szeretném, hogy reszkess. Én újra kész lennék arra, hogy megvédhesselek.

- Látod, ez a különbség köztünk. Én még nem állok készen arra, hogy újra összetörj.

Ha úgy érzed, hogy az életed róla szól, akkor kezdj újat. A te életednek rólad kell szólnia.

- Ó, a régi sebek.

- Begyógyultak, csak kicsit érzékenyek a hegek.

Utáltam a jelenlétét, mert mindig ráébresztett arra a keserű tényre, hogy azt a bizonyos érzést, csak nála éreztem. Azt a pluszt, amit eddig hiányoltam, amit eddig hajkurásztam, amiért eddig öltem volna, de most nem akarom ezt érezni. Iránta nem. Egyszerre voltam szomorú és boldog.

Ha annyi virágom volna, ahányszor eszembe jutottál, örökké a kertemben sétálhatnék.

A fájdalmat nem lehet elfelejteni, sőt újra és újra felidéződik, mint egy betegség. Megszakad a szív és nincs rá gyógyír. Csak azon tűnődök, hogy mi történt azzal az élettel, amelyet együtt kellett volna leélnünk.

Hallgatjuk a csendet, megfulladunk benne. Mind a ketten tudjuk, hogy el van ez már cseszve.

A különbség a között, hogy valaki szeret valakit vagy szerelmes valakibe, olyan hatalmas, mint a különbség egy járdaszegély és a Grand Canyon között vagy egy gombostű feje és Észak-Amerika között. Egy kilégzés és egy hurrikán erőssége között.

Annyira fáj, hogy nem lehet a kezed a kezemen.

Te meg én sosem leszünk közömbösek egymás számára. Jöhet bárki, sőt jönni is fog, neked is és nekem is. Talán egyszer túllépek majd rajtad és azon, hogy elrontottuk a dolgokat. Idővel talán még magamnak is hajlandó leszek megbocsájtani azért, hogy hagytam elúszni magam mellett a lehetőséget. De soha ne mond azt, hogy közömbösek voltunk egymás számára, mert nem voltunk. Nem kell szeretned, nem kell elviselned, nem kell értened, nem kell megfejtened a kapcsolatunkat, mert nekem is időbe tellett. De azt az egyet tudom, hogy te meg én, még találkozni fogunk egymással.

Mindig visszatérünk egymáshoz, keressük egymás társaságát, a másik nélkül nincs levegő.

- Jössz sétálni?

- Nem.

- Miért?

- Ma egyedül szeretnék lenni.

- Miért?

- Te sosem szeretnél egyedül lenni?

- Sosem, én mindig veled szeretnék lenni.

Szeretem magamat és ez jó. Nagyon jó. De nem önmagában, mert nem csak magamat szeretem, téged szeretlek. Mély, igazi, önzetlen szeretettel, végtelen szerelemmel. Mert hozzád tartozom és te hozzám. Mert te vagy én és én vagyok te. Egyek vagyunk, egy lélek és így nem csak téged szeretlek, hanem önmagamat is, benned.

Az irányítás illúzió, nem irányítunk semmit sem.

Két hónapja láttam utoljára az arcod. Vajon meglátogatlak-e éjjelente az álmaidban vagy nappal az emlékeidben? Vajon kísértem az óráidat, ahogy te az enyémeket és vajon engem látsz-e, amikor másra nézel? Hogyha van lelkünk, az a szerelmünkből van, amit nem halványít az idő és nem tép szét a halál.

Igazából mindannyian ugyanarra a szeretetre vágyunk, ha nem kapjuk meg, az csak egy dolog miatt lehet, mi sem merünk ekkora szeretetet adni. Feltétel nélkül, elvárások nélkül, úgy hogy a másik azt kezd vele, amit akar, mert igazából nálunk van bőven elég. Ezt kitanulni még mindig művészet és csak keveseknek sikerül, hiszen olyan jó félúton lehuppanni a földre és azt mondani, hogy na jó, akkor én szeretlek és szeress te is. Pedig valójában ez nem erről szól. Szeretsz és szeretve vagy. Szeretetet adsz és szeretetet kapsz vissza. Jön magától. Nincs benne görcsösség és birtoklási vágy. Hiszen igen, az utóbbi öl meg minden kapcsolatot.

Ott tart az életem, hogy látszólag minden összeállt, de mégsem érzem magam boldognak. A barátaim pedig a fejemhez vágják, hogy egy rossz szavam sem lehet, én meg közben borzasztóan magányosan érzem magam a kis problémáimmal. Mindig eszembe jut, hogy a probléma abból adódik, hogy kivetítek egy világot, amit szeretnék, de a jelenlegi nem egyezik azzal az álombeli világgal, amiből végül bántó frusztráció születik.

A boldogság azért lehet, hogy mégis csak egy szövet. Egy olyan szőttes, amelyet mi magunk fonunk, alakítunk. Mikor már nagyon nehéz, akkor is tovább csomózzuk. Nem állunk meg.