Nem volt semmink és mégsem mertünk belőle hátrahagyni. Most egészen messze megyek és nem rohanok vissza feléd. Most már tartós a távolság. Most menni fog majd.

Eltűnt. Már nagyon bánom, hogy állandóan halogattam a beszélgetést. Azt hittem, hogy van időm. Nem is tudom, egyszerűen képtelen voltam rászánni magam. Amikor összevesztem a számomra legfontosabb személlyel, nem intéztük el rövid időn belül a nézeteltérést, ezért a kibékülés egyre nehezebbé vált. Egy idő után már szinte lehetetlen volt.

- Megkaptad az élettől azt, amire vágytál?

- Megkaptam.

- És mi volt az?

- Hogy elmondhassam, szerettek, hogy érezzem, szerettek.

A hangja a régi volt, de a szavai megváltoztak.

Ha valaki megérint mélyen, belülről, azt sosem felejted el. Nincs az az idő, ami alatt elmúlna, ami alatt elfelednéd mit is éreztél akkor, milyen is volt akkor. Ilyen az őszinte szerelem. Amikor annyira szeretsz valakit, hogy bármit megtennél csak, hogy láthasd a mosolyát, a szemét. Hogy ne érje bántódás, az életedet is odaadnád érte. Ha ezt az embert elveszíted, egy részed meghal. Próbálod magaddal elhitetni, hogy jön majd más, aki a helyébe léphet, de azt az űrt soha senki nem pótolhatja, amit maga után hagyott. Odaadtad magad teljesen, a tested, a lelked. Egész lényeddel csak érte rajongtál, őt imádtad, ő jelentette az igazi boldogságot. Elvette, amit adott és itt hagyott összetörve, egyedül, a fájdalommal. Ezzel a fájdalommal kell nap, mint nap megküzdened. Hiába teszel bármit, nem múlik. Ott van a nappalokban és az éjszakákban. Lassan már annyira hozzászoksz, szinte hozzád nő, hogy belé kapaszkodsz, hiszen ez legalább emlékeztet rá, hogy mennyire tudtál szeretni és milyen csodálatos, fájdalmas is tud lenni az élet legcsodálatosabb érzése, a szerelem.

- Olyan hülyének érzem magam.

- Nincs miért szégyenkezned. Örülj, hogy tiszta szívből tudtál szeretni valakit. Nagyon sok embernek nem adatik meg ez a lehetőség. Csak nő, nő bennük az érzés és alig várják, hogy rázúdítsák valakire. Ne hidd, hogy ezek után nem leszel képes mást szeretni.

Ha szeretsz valakit, az sosem érhet véget. Továbblépünk, mert muszáj, de a szívünkben ott marad.

Megvagyok nélküled is. Nem köt semmi senkihez. Néha hiányzol, talán minden percben, de már nem törődöm vele. Hiányod állandó, szinte megszokott, mégsem teszek semmit, csak hagyom, hogy fájjon.

- Hagyjuk a kamu szöveget. Tudom, hogy fáj.

- Nagyon.

Elérted, hogy ne küzdjek értünk.

Annyira elmondanék mindent, de úgysem tudnál mit kezdeni vele. Még én sem tudok.

Hiba volt belerángatnom téged az életembe.

Azon tűnődöm, hogy talán mondanom kellene neki valamit vagy odamenni hozzá. Nem fogok, nem tudok.

Rég gondoltam a rossz dolgokra. De ez nem azt jelenti, hogy elfelejtettem őket. Ez nem azt jelenti, hogy már nem sírok éjszakánként és nem azt jelenti, hogy nem törnek rám ezek a gondolatok és nem omlok össze. De jobban vagyok és erősebb vagyok.

Ha arra gondolsz, hogy mondasz valamit, hogy jobban érezzem magam, ne tedd. Nem érdemlem meg, hogy jobban érezzem magam.

Nekem elég egyszer bizonyítani, hogy mennyire szeretsz. Utána életem végéig is akár hinni és bízni fogok benned.

Annyiszor próbáltam elfelejteni már. Annyiszor mondtam már, hogy nem érdekel. Annyiszor bántott meg és mégis még mindig vonzódom hozzá. Ezek után is. Azt hiszem, hogy ez a kitartás. Nem tudom, hogy mikor török össze teljesen.

Soha nem mondtam el, hogy mit gondolok igazából. Még csak nem is utaltam rá, csak bent tartottam.

- Tiszta lapokkal kezdünk.

- Olyan nem létezik.

Már annyiszor lemondtam rólad, de aztán mindig tettél valami apróságot és én nem tudtalak elengedni.

Belül fogod érezni. Érezni azt, hogy hozzád tartozik.

Csak hagyd, hogy elmondhassam mit érzek, hogy jól érzem magam veled. Bár borzalmas a teád, mégis mindent megadnék azért, hogy minden reggel ihassak belőle.

Különös az, amit iránta érzek. Egyik percben húznám vissza a karommal szorosan és el sem engedném soha. A másikban meg egyszerűen kilépnék ebből az egészből és új életet kezdenék. De úgy érzem, hogy mind a kettőbe belehalok.

Arra lenne szükségem, hogy feküdjek és ne beszéljek senkivel.

Annyira szeretlek, szerelmes vagyok beléd. Imádom, ahogy nevetsz, ahogy piszkálsz, ahogy mosolyogsz, ahogy nézel, ahogy a világot látod, még azt is, amikor bántasz másokat. Nem tudlak nem szeretni. Bármit tehetsz, dönthetsz bárhogy, én mindig melletted leszek. Kivéve, ha az a döntésed, hogy egyedül mész tovább. Akkor elengedlek és miközben kiszakad belőlem a lelkem másik fele, csak reménykedek benne, hogy egy nap majd visszatalálsz. Mert lehet, hogy te tudsz élni nélkülem, de én nélküled nem.

Az első szerelmed nem az, akivel először csókolóztál vagy először jártál. Az első szerelmed az, akin soha sem tudod magad túl tenni. Akire még, ha haragszol is, szereted.

- Szeretlek.

- Tudom. Én is téged, de ez így nem jó.

- Mire gondolsz?

- Hát, ha járni kezdenénk, előbb-utóbb úgy is szakítanánk és akkor elveszítenélek örökre. Ezt nem akarom. Inkább leszek csak a barátod, de az örökre, mintsem a szerelmed, ki tudja mennyi időre. Haragszol?

- Dehogyis, igazad van. Szeretlek és soha nem akarlak elveszíteni. Soha.

- Akkor barátok?

- Szerelmes barátok.

Hazudok magamnak, de érzed te is, hogy szeretlek.

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd te is ekkora fájdalmat okozol. Nem mondanám, hogy sokszor elképzeltem, hogy egyszer majd vége lesz, de azon ritka alkalmakkor, amikor mégis utat tört a fejemben ez a szemtelen kis gondolat, valamiért úgy képzeltem el, hogy könnyű lesz, fájdalommentes és tiszteletteljes. Bután hangzik, de azt hittem, könnyes szemmel, mégis mosolyogva válunk majd el. És most? Nos, tévedtem. A tisztelet, mintha kihalt volna kapcsolatunkból és a fájdalom úgy hasít a szívembe, hogy közben jéggé fagyasztja azt, hogy aztán darabokra törhessen majd. A mosoly pedig elképzelhetetlen számomra ebben a pillanatban. Habár, te talán mosolyogsz, ezt nem tudhatom.

Hiányzik. Nagyon hiányzik és nem tudom hogyan ne hiányozhatna.

Ha kérte volna az életemet adtam volna érte. Nem kérte, ezért többet adtam oda az életemnél. A szívemet és a szerelmemet.

Lassan kezdem azt hinni, hogy már nem érez a szívem, hogy már tele van homokkal az összes kamrája. Elfelejtett szerelmek hamvával. Nem tudom, hogy hova is kellene visszatalálnom vagy kit kellene magammal vinnem iránytűnek. De van egy olyan érzésem, hogy csak az találhat igazán fontosat, aki üres zsebekkel indul útnak.

Csak belül fullaszt egyre ez a szerelem. Nem tudom, hogy vége lesz-e valaha vagy, hogy elkezdődött-e már. Nem szabad rád gondolnom.

Engedlek gyökeret növeszteni valahol máshol. Valaki más szívében. Nem tudom, hogy engem fog-e valaha érdekelni más.

Hiába magyarázom a szívemnek, hogy már semmi sem rólunk szól, hogy soha nem érdekeltelek, hogy soha nem lesz már semmi. Valahogy mégis jó így érezni.

Megadtam magam a fájdalomnak.

Pár napig azt hittem, hogy jól vagyok. Aztán kezdődött elölről.

- El kell őt engedned. Tudod, igaz?

- Tudom.

Hiába mondom magamnak, hogy már tovább léptem. A lelkem egy része képtelen elszakadni tőle.

Csak feküdtem ott. Nem tudom mennyi ideig, csak feküdtem. Üvöltött a zene a fülemben, néztem magam elé, gondolatok száza cikázott a fejemben. Egyszerre éreztem semmit és mindent.

Újból idegenek vagyunk, csak most közös emlékekkel.

Nincs olyan, hogy továbblépés. Az egy hazugság.

Aludni akarok, mert gyáva vagyok, mert fáradt vagyok, mert hazudni akarok. Aludni akarok, mert megfojt az ébrenlét, mert súlyos az üresség.

Bámultam a kedves kis szívem. Sajnáltam őt, hogy már megint mostohán bántak vele. Mennyire vágyott pedig érintésre.

Nem haragszom. Abban a pillanatban ez igaz is volt. Aki teljesen halott, nem tud haragudni. Semmit nem tud tenni, létezni sem tud.

- Szereted még?

- Őszinte legyek?

- Őszinte.

- Egy kis részem mindig is fogja.

- Jobbat érdemelsz.

- Tudom, csak nem kell jobb.

A szívem visszafogadná.

Hiába akarom visszakapni. Nem tudnék vele boldog lenni. Nem tudnék ugyanúgy a szemébe nézni. Nem lenne semmi sem a régi és ez jobban fájna, mert már egyszer tönkretett.

Nem számít, hogy hányszor nem válaszolt az üzeneteimre. Hogy hányszor nem vett rólam tudomást. Hogy hányszor ültem a földön és sírtam miatta vagy éreztem úgy, hogy semmit sem érek. Nem számít, hogy hányszor mondtam magamnak, hogy ő nem számít nekem, de legbelül, mindig amikor írt nekem, rám nézett, megölelt vagy csak kimondta a nevemet, boldog voltam. A legboldogabb.

Hiányzik minden. Hiányzik, ahogyan átölelt, ahogy visszahúzott, hogy még egyszer megcsókoljon. Amikor olyan erősen fogott magához, mintha soha nem akarna elengedni. Amikor csak ültünk egymás mellett és néztük egymást. Ahogy mosolyogtunk egymásra. Amikor sétáltunk és nevettünk. Amikor zenét hallgattunk és autóztunk. A felejthetetlen pillanatok, amikor bármi rossz történt, felvidítottuk egymást. Soha nem fogom elfelejteni és megérteni hogyan lehetett ennek így vége, amikor annyira szerettük egymást.

Egy pszichológus sétálgat körbe a teremben, miközben a stresszkezelésről beszélt a hallgatóságnak. Amikor felemelt egy vízzel teli poharat, mindenki várta, hogy a félig teli vagy félig üres kérdést teszi fel. Erre ő mosolyogva megkérdezte, hogy milyen nehéz ez a pohár víz? Különböző válaszok érkeztek a hallgatóságtól a víz súlyát megbecsülve. Ő azt válaszolta, hogy a víz abszolút súlya nem számít, hogy milyen nehéz az attól függ, hogy meddig tartom. Ha csak egy percig tartom, nem probléma. Ha egy óráig tartom, fájni fog a karom. Ha egy napig tartom, elzsibbad és érzéketlenné válik a karom, majd megbénul. Egyik esetben sem változik a víz súlya, de minél tovább tartom, annál nehezebb lesz. A stressz és az aggodalom az életben olyanok, mint ez a pohár víz. Ha egy pillanatra megéled, semmi sem változik. Ha egy kicsit tovább gondolsz rájuk, elkezdenek fájdalmat okozni. Ha egész nap rájuk gondolsz, bénultságot érzel, képtelen leszel bármit is tenni.

Azt éreztetted velem, hogy őrült vagyok és hogy az én hibám volt.

Néha olyan jó sírni egy kicsit. Lehúzni a redőnyt, befeküdni az ágyba, betakarózni egy meleg pokrócba, felvenni a fejhallgatót és lassú, érzelmes zenét hallgatni, amihez kötődsz. Közbe kinézni az ablakon és sírni. Hol a szerelem, hol a csalódottság, hol a kudarc, hol a magány, hol egyszerűen csak az élet miatt. Nem zokogni, csak könnyezni. Kiereszteni magadból azt, amit érzel. Tisztázni a dolgokat. Kibékülni azzal, aki benned van. Majd megnyugodni, bemászni a takaró alá és tudni, hogy soha nincsen soha.

- Tökéletes volt.

- Tökéletes volt? Múlt időt használtál.

A legnagyobb félelmem az, hogy sosem tudlak majd teljesen elfelejteni.

Azóta sem kerestem és ő sem engem. Úgy érzem, végleg elveszítettem.

- Nehezen bízol meg az emberekben, ugye?

- Te is ilyen lennél, ha az árult volna el, akit a világon a legjobban szeretsz. Eldobott örökre.

Ez az a fajta fáradtság, amin az alvás nem segít. Lelki fáradtság.

Tudod, hogy mit akarok? Újra élvezni az életet.

Eljött a nap, amikor már nem érdekelt. Nem érdekelt, hogy miért nem beszélünk, hogy van-e közös jövőnk és ha nincs, akkor miért. Nem kerestelek, nem izgatott, hogy beszélgetsz-e lányokkal. Nem érdekelt, hogy mit gondolsz rólam. Nem néztem, hogy mikor vagy fent. Nem néztem, hogy mikor írsz, mert tudtam, hogy nem érdekellek. Csak fogtam magam és elfelejtettelek. Téged és mindent, amit éreztem irántad. Ha rád gondoltam csak ürességet éreztem, igazából már nem is érzek semmit. Egyszerűen csak elengedtelek.

- Megérte szeretni?

- Megéri valaha is szeretni?

Értett ahhoz, hogy szerelmet ébresszen bennem.

Előttem az élet, de mögöttem ott a szakadék.

Életem minden másodpercét melletted töltöttem volna el.

Nem szeretek segítséget kérni és gyűlölöm a szánalmat. Ezért akkor is erősnek mutatom magam, ha egy cseppet sem vagyok az.

Azt hiszem, már nem vagyok belé szerelmes. Mármint mindig rá gondolok és minden idézetről ő jut eszembe, de a szerelem helyett már csak ürességet érzek.

Most már mindent átlátok, történhetett volna máshogy is.

Volt, amikor azt mondták, hogy boldognak látszom. De csak a nappalt láttak és az éjszakáimról nem ítélkeztek.

Én csak belefáradtam a szomorúságba.

Le tudnék mondani róla? Akarok lemondani róla?

Én erős voltam. Még akkor is, ha minden egyes nap után kicsit mindig meghaltam legbelül.

Van, aki csak kikopik az ember szívéből.

- Az életem semmit sem ér nélküled.

- Soha senkiről ne gondold ezt többet, még rólam sem.

- Hogyan szeghet meg egy ígéretet?

- Az emberek néha fel sem fogják, hogy miket ígérnek.

- Hát persze, de az ember akkor is megtartja az ígéretét. Ez a szerelem. A szerelem az, hogy mindenképpen megtartjuk az ígéretet. Nem hiszel az igaz szerelemben? Mert én hiszek az igaz szerelemben és szeretem őt. Ő pedig ígéretet tett. Örökre nekem ígérte magát.

Én csak egyedül szeretnék lenni.

- Mit fogsz tenni?

- Elfelejtem. Már látom, hogy nem lehet az enyém.

- Ilyen könnyen feladod?

- Nem feladom, csak ő már nem érez irántam semmit.

- Honnan tudod, hogy mikor van vége?

- Talán akkor, amikor már csak az emlékekbe vagy szerelmes, nem belé.

- Megtaláljuk a boldogságot.

- Naiv idealizmus. Én nem hiszek a boldogságban. Már nem. A boldogságban mindig ott a fájdalom. A boldogságban is szilánkokon lépdelünk. Ahol van édes, ott a keserű is. Minden gyönyörben ott a keserűség is. Még nem figyelted meg? Mindig azt mondják, hogy majd jön a boldogság, csak valamiért mindig késik.

Egyszer mindenkinél eljön az a pont, amikor már nem harcol tovább, mert rájön, hogy felesleges energiapazarlás. Hiába próbálsz változtatni a dolgokon, mivel rajta úgy sem tudsz. Nem is akarsz, mert így szeretted meg, úgy ahogy van. Annak ellenére, hogy mennyi rossz dolgot tett veled. Hülyített, kételyek közé sodort, kijátszott. Lehet, hogy meguntad már ezt az örökös huzavona játékot és már jobbnak látod, ha hagyod ezt az egészet, úgy ahogy van. Eldöntötted, de megpróbálsz kapaszkodni minden apró szavába, mivel ezzel újabb reményt ad. De, ha jobban belegondolsz, csak kezdi, folytatja elölről az eddigi kínzó, véget nem érő játékát.

Egész életemben egyetlen dologban biztos voltam, hogy képes vagyok szeretni. Akár a végsőkig.

Telik az idő. Azt mondják, hogy ez segít, de nem.

Azt hiszem, amikor mindennek vége, felvillanó pillanatokként tér vissza az egész. Olyan, mint az emlékek kaleidoszkópja, minden visszajön. De ő már sosem fog. Azt hiszem, abban a másodpercben, hogy megláttam egy részem tudta, hogy ez lesz. Nem mondott vagy tett semmi olyat, egyszerűen csak volt egy ilyen érzésem. Az az őrjítő az egészben, hogy nem tudom fogok-e még így érezni valaha, bár nem tudom, kellene-e egyáltalán. Tudom, hogy az ő világa túl gyors és vakító nekem. Talán, amikor meglátott, ő is tudta, hogy ez lesz. Azt hiszem, kicsúszott a talaj a lábam alól. Azt hiszem, az egészben nem is az a legrosszabb, hogy elveszítettem őt, hanem hogy elveszítettem önmagam.

Mindig azt akartam, hogy harcolj értem. Azt akartam, hogy rám nézz és azt gondold, hogy milyen boldog vagy, hogy én vagyok neked. De te végig nézted egy szó nélkül, ahogy eltávolodunk, nem küzdöttél értünk.

Patakban ömlenek a könnyeim, egyre-másra gyűröm össze a zsebkendőket. Halkan, nesztelenül zokogva lekuporodom a földre, egyik kezemet a szívemre teszem és szorítom minden erőmmel. Mintha eddigi életem összes fájdalma szakadna ki most belőlem. Mintha minden fájdalom elhagyna.

Kényszerítettem magam, hogy ne várjak rád.

Ha így történt, akkor így kellett lennie. Hiába szorítom azt, akinek el kell mennie.

- Miért hagytál el? Csak úgy elmentél.

- Úgy gondoltam, hogy jobbat érdemelsz nálam.

Nem veszítettem el, csak szabadon engedtem.

Nem leszek az a bábu, akit ide-oda teszegetsz.

El tudok tölteni 30 percet azzal, hogy mit vegyek fel aznap vagy el tudom olvasni háromszor az étlapot úgy, hogy még akkor sem tudom, hogy mit rendeljek. Tudom, hogy sosem vagyok biztos semmiben, de bennünk annyira biztos voltam.

Amikor te már jobban voltál, én akkor voltam a legrosszabbul.

Nincs olyan, hogy tovább lépés. Csak hozzászokunk, hogy már nincs, elmúlt.

- Mi a baj?

- Semmi. Amúgy minden, csak amíg elmondanám, több millió darabra hullanék.

Ha visszamehetnék az időben, arra a napra mennék, amikor először találkoztunk, elfordítanám a fejem és tovább sétálnék.

Mindig viccelődöm, miközben belül nagyon fáj. De muszáj mosolyognom, pedig legszívesebben csak sírnék. Mindennap eljátszom ezt, komolytalan vagyok, hülyéskedem, csak azért, hogy ne aggódjanak értem, mert az igazi énem megijesztené őket.