Erősnek gondoltam magam, erősnek gondoltak mások. Annyira hihető álarcot vettem fel nap mint nap, hogy senkinek sem tűnt fel, hogy a felszínes énemet látják folyamatosan. Belül rettenetesen fájt, üvölteni akartam, de mindig hangos nevetések álcájaként engedtem ki a fájdalmat. Néha már úgy éreztem, hogy az arc, ami mögé bújok, már nem válik el az arcomtól. Erős akartam lenni, nem csak hazudni másoknak és magamnak, hogy az vagyok. Én csak erős akartam lenni.

- Szoktál sírni?

- Igen, minden este.

- Miért pont este?

- Mert akkor érzem a legmagányosabban magam.

Már úgy sem lehet köztünk több, mint időről időre egy soha, különböző hangsúlyokkal.

Magamhoz szorítottam és abban a pillanatban tudtam, ha kell, a világegyetemet is felgyújtanám érte. Bármit megtennék, hogy biztonságban tudjam. Ölnék, gyógyítanék, meghalnék. Bármit, hiszen ő volt számomra a mindenség.

- Bánod, hogy megismerted?

- Nem bánom, hogy megismertem, mert életem legszebb időszaka volt, amíg ismertem őt. Azt bánom, hogy annyira beleszerettem, hogy minden esélyt megadtam neki arra, hogy összetörje a szívem. Talán mérgesnek sem kéne lennem, hiszen ő csak megtette azt, amit megtehetett.

Van az az érzésem. Ott, igen ott. A szívem alatt, az a fajta nyomó érzés, amit nem tudok kifejezni. Ezt hívják ürességnek.

Idegenek vagyunk, közös emlékekkel.

- Áúúú. Oké, tudok mozogni.

- Ha tudsz, akkor fel is tudsz állni. Ha fel tudsz állni, akkor pedig képes vagy harcolni.

Akkor is színészkedtem, amikor tényleg fájt.

Én egy túlélő vagyok. Az egész életem a túlélésből áll.

Üvegkalitka fala húzódik köztem és a világ többi része között.

Látod ott azt a kínai kajáldát? Ott volt egyszer mindennek vége.

Hazudjunk valamit, ennél bármi jobb.

- Már minden nekünk jutó boldogságot elhasználtunk? Nem félsz attól, hogy ennyi jutott csak nekünk, ami most van? Mintha egy bizonyos mennyiségű boldogságot kellene beosztanom az egész életemre, én meg már elhasználtam mindet. Szerinted lehet ez?

- Remélem, hogy nem.

Gondoltam rá tegnap is, ma is, valószínűleg holnap is fogok, meg minden egyes napon.

Nemcsak a fájdalmat, hanem minden mást is kizártam. Jót és rosszat egyaránt.

Szeretek egyedül lenni. Legalábbis meggyőztem magam, hogy jobb így nekem.

Ha egy érzés újra felerősödik, akkor soha nem is múlt el.

Melletted akarok felébredni reggelente, esténként téged akarlak látni a vacsoraasztal másik oldalán. Veled akarom megosztani a napjaim minden apró részletét és hallani akarom a te napjaid részleteit is. Veled akarok nevetni, azt akarom, hogy amikor elalszom, te legyél a karomban. Mert te nem csak az egyik múltbéli szerelmem vagy. Te voltál a legjobb barátom, a jobbik felem és nem tudom elképzelni, hogy ezt újra feladjam.

Ha valaki egyszer faképnél hagyja az embert, mindig várja, mikor történik meg újra. Amíg végül már nem is közeledik senkihez, nehogy idővel fontossá váljon a számára. Így észrevétlenül elveszíthet bárkit.

Azt hittem, hogy ezt kell tennem. Ellöktelek, közömbössé váltam, hogy könnyítsek a szívemen. De most, hogy elmentél, már nem tudom, hogy jól tettem-e. Egyáltalán nem vagyok biztos az irántad táplált érzelmeimben. Azt érzem, hogy ragaszkodom hozzád, szükségem van rád. Ezt az is bizonyítja, hogy ebben a pillanatban is elképesztően hiányzol. De ugyanakkor úgy érzem, mint szerelmespár, nem működnénk. Ha arra gondolok, mi lenne, ha nem látnálak többé, egy hatalmas űr lenne az életemben. Fontos vagy. Nem akarlak elveszíteni, sőt bizonyos értelemben meg akarlak tartani, változatlanul itt, a szívemben. Fogalmazhatnánk úgy, hogy mint barátot, de ez a szó túl gyenge lenne. Tudod, te vagy az az ember, aki a legközelebb áll hozzám a világon.

Tisztára, mint a filmekben. A nagy találkozás, a kibékülés, a happy end. Csak az a gond, hogy a való életben nem zene és stáblista következik, hanem végig kell csinálni azt is, ami a nagy találkozás után jön. Meg kell birkózni a kimondott szavaink utóhatásával, a tetteink következményeivel. Mindazzal, ami miatt kis híján kárba veszett minden és még mindig kárba veszhet.

- Mi a baj?

- Összetört a szívem.

- Azt mondtad, hogy az irántam való érzéseid elmúltak.

- Hazudtam.

- Szomorúnak tűnsz. Mosolyogj úgy, ahogy rá szoktál.

- Csak rá tudok úgy mosolyogni.

Szépen lassan vesztem el minden reményem.

- Mit akarsz tőlem?

- Tőled semmit, téged akarlak.

Ha nem téged gyűlöllek, akkor magamat kell és én annál jobbat érdemlek.

- Mi a baj?

- Minden.

Vannak olyan napok, amikor nem vagyok biztos abban, hogy jól döntöttem.

A szerelem elvesztegetett éveket és végtelen gyötrelmet okoz.

- Hiányzik.

- És mit fogsz csinálni?

- Túlélem.

Te voltál a legfontosabb az életemben és tönkretettél.

- Csak azt akarom, hogy boldog legyen.

- Ha ez igaz lenne, akkor most vele lennél.

Bármi is volt közöttünk, már vége. Itt az ideje elengedni.

Tudnod kell, hogy lemondani rólad a legnehezebb dolog volt számomra.

Szerettelek és csak azért, mert szakítottunk, nem fog elmúlni.

Én nem leszek az a szánalmas lány, aki körül leáll az élet egy fiú miatt.

Visszalökött abba a szakadékba, amiből ő szedett ki.

Szeretlek. Eléggé ahhoz, hogy elengedjelek.

Hagytad, hogy azt higgyem, hogy nem szeretsz.

- Örökre elveszítettelek?

- Örökre elveszítettél.

Már voltam szerelmes. Fájdalmas, értelmetlen és túl van értékelve.

Hányféleképpen lehet még összetörni?

Szeretetre vágyom, ez minden.

Nekem is lenne okom keseregni, de valahogy nem vagyok rá alkalmas. Én boldogságra születtem.

Tényleg itt hagyott. Nehezen tudtam megemészteni az igazságot, de a nyilvánvaló tényekkel nem lehetett vitatkozni. Bolond voltam, testem-lelkem odaadtam neki, ő pedig nem kér belőlem.

Szánalmasnak tartom, hogy egy életvidám, erős lányból hova süllyedtem. Szépen lassan darabokra hullok és attól tartok, hogy nem fogok többet felállni.

Lágy ez az egész, mint a sírás utáni nedves pillák.

Megint belebújtál az agyamba, megint előveszem a fényképed, megint olvasom a leveled vagy csak az egy éves üzenetedtől akadok ki annyira, hogy nem érdekel semmi. Már a múltam vagy, a poros polcon a többi könyv alatt. De mégis, ha előveszlek, a szememben ott a könny.

A szélbe kiáltom a neved, átkozlak, elkergetlek. Kitéplek a szívemből, a lelkemből, a gondolataim legmélyéből és csak forogni akarok. Pörögni, táncolni, amíg el nem szédülök és magával nem ragad a világ. Érezni akarom az őrületet, a kábulatot, látni akarom a vibráló fényeket táncolni a szemem előtt, a színeket örvényleni a gondolataimban, érezni a szél süvítését, ahogy karjaiba von és követi a mozdulataimat. Azt akarom, hogy forogjon velem a világ és ne lássam se az eget, se a felhőket, se a színeket, de legfőképp téged.

Nem az a gond, hogy nincs kinek elmondanom, hanem az, hogy már nem lehet szavakkal kifejezni az érzelmeimet.

Gyűlölöm magam, mert hagyom, hogy fájjon.

Örökké bennem él az emléked, már csak ez maradt.

Fogalmam sem volt, meddig leszek képes fenntartani a látszatot. Enni, aludni, mosolyogni, mintha minden rendben volna.

Most gyászolom a meg nem élt életemet és a soha be nem teljesülő jövőmet.

Abból, ahogy időről időre rám pillantott, biztos voltam benne, hogy mondani akar valamit és bevallom, reménykedtem benne, hogy rólunk van szó. Kettőnkről, róla és rólam.

- Mi lesz, ha egy kis idő múlva ő fog keresni téged?

- Akkor már nem fog érdekelni.

- Biztos vagy benne?

- Nem.

Ha te elakarod felejteni, hogy megtörtént, rendben. De én képtelen vagyok rá.

- Akkor mit akarsz?

- Amit akartam, az te voltál.

Egy részem mindig rá fog várni.

Szeretni fogsz? Hazugság, hiszen te nem tudsz szeretni.

Egyszer valaki a hátamra rakott egy jó nagy táskát, tele fájdalommal, aztán még valaki pakolt bele egy kis fájdalmat. Beletörődtem, hogy ennek így kell lennie és egy idő után persze szépen be is vonztam az ilyen alakokat. Talán már nem is vettem észre azt, aki máshogy akart volna hozzám közeledni. Aki inkább megfogta volna a kezemet és segített volna levenni a táskát, ahelyett hogy még vagy öt kiló súlyt pakol bele.

Nem akarom, hogy mással legyen. Nem akarom, hogy mást öleljen. Nem akarom, hogy mást csókoljon. Nem akarom, hogy mással igya meg reggelente a teát. Nem akarom, hogy mással nézze a kedvenc filmjét. Nem akarom, hogy mással tervezgesse az életét. Nem akarom, hogy mással sétálgasson a nyári napsütésben. Nem akarom, hogy mással beszélje meg a problémáit. Nem akarom, hogy másnak fogja a kezét. Nem akarom mással látni. Nem akarom, hogy mást szeressen helyettem.

- Egyedül voltam.

- Nem voltál egyedül.

- De, csak senki sem vette észre.

Nem szeret. Csak ez jár a fejemben. Monotonon ismételgetem magamban a mondatot, más gondolatnak esélye sincs beférkőznie az agyamba. A két szó beleeszi magát minden sejtembe, érzem ahogy egyre hangosabban zakatolnak a fejemben. Néha még az is bevillan, hogy soha nem leszek elég. A szavak hangosak, idegesítenek nagyon. Sötét van, az ágyamon gubbasztok, a lámpa leoltva. Semmit sem látok, egyedül vagyok a gondolataimmal. Nem is tudom, hogy mit vártam.

Ha valaki beakar lépni az életedbe, az lépjen be. Ha valaki kiakar lépni az életedből, az lépjen ki. De ne engedd, hogy az ajtóban álljon. Útban van.

- Aki szeret, visszajön?

- Aki szeret, nem hagy el.

Az emberek egyszer csak elhagynak. Szó nélkül kisétálnak az életedből és van, aki sosem jön vissza. Akkor sem, ha minden pillanatban az érkezését várod. Akkor sem, ha mindennél jobban szeretnéd. Elmegy és nem jön vissza. Te pedig állsz szótlanul és nézel utána. Az ember után, aki túl fontos lett a számodra. Az ember után, aki elvitt magával valamit belőled és a hiányérzete örökre ott marad.

Nem számít mit érzek, úgysem lehet köztünk semmi.

- Nem tudok nélküle élni.

- Nem akarsz nélküle élni.

Nem is hinné az ember, de olykor a lemondáshoz sokkal több bátorság kell, sokkal több lelki jelenlét, mint magához a harchoz. Igen, megtehetnéd hogy harcolsz, a nyomába eredsz, megmozgatsz minden követ, hogy elérd a célod, viszont legbelül te is érzed, hogy valami visszatart. Érzed, hogy le kell mondanod. El kell engedned, mert még nem érett meg az idő a cselekvéshez. Lemondasz róla annak tudatában, hogy a legjobb döntésed szerint cselekedtél és az idő majd téged igazol. Addig pedig nem tehetsz mást csak kivársz.

Valami megállít, megragadja a karom, kiránt ebből a könnyedségből, a lebegésből, az el nem kezdett álmok, nem létező fogságából. De kibújok a karmai közül és visszatáncolok. Elhiszem, hogy az is lehet, amit még magam sem látok. A dolgok lehetnek egyszerűek. Az élet lehet működőképes.

A szakítás sok szempontból olyan, mint a halál. Az ember, aki voltam, kimúlik. Az élet, amit elterveztem, füstbe megy. Cinkes. Az első fázis a sokk. Az érzéketlen zsibbadtság. Ilyenkor olyan az ember, mint az erdőtűz után megperzselődött, odvas, de valahogy mégis állva maradt fa. Mintha elfelejtettek volna szólni, hogy aki meghalt, az szíveskedjék lefeküdni a földre. Mi a második fázis? A düh. Az a bizonyos, mit műveltél velem, jobb nekem nélküled, soha nem is szerettelek típusú düh. Az indulat jó. A tűz melegít. A gőzt ki kell engedni. Az indulat segít talpon maradni, amikor az ember legszívesebben összegömbölyödne a padlón, mint egy riadt örvös tatu.

Szerelembe esni könnyű, szerelmesnek maradni a nehéz.

- Hát nem jobb érzés, ha szeret valaki?

- De. Úgy érzem magam, mintha kitettek volna egy csupasz hegyre, a talaj sziklás ahhoz, hogy beáshatnám magam, összefüggő szikla, sehol egy kiszögellés vagy huppanó, aztán már nem is vagyok meztelen, hanem páncél véd.

Sose mentegetőzz azért, hogy önmagad vagy. Éppen ezt szeretném. A biztos menedéked akarok lenni.

Túl sokszor álltunk ellen az érzéseinknek. Keményen harcoltunk ellenük, folyamatosan nyertünk és vesztettünk a magunkkal és az egymással vívott harcok során. Mégis tudtuk, hogy összetartozunk.

A szépség és a szörnyeteg fontos tanítása úgy szól, hogy szeretni valakit már akkor kell, mielőtt az szeretetre méltó.

Téged akarlak, akivel ovisokként lehet viselkedni, ha éppen ahhoz van kedvünk. Téged, akivel órákat beszélgetünk és észre sem vesszük az idő múlását. Akivel minden búcsúzás órákig tart. Téged akarlak, aki engem akar, teljes valómban, pont úgy, ahogy vagyok. Téged, aki nem megváltoztatni akar, hanem tökéletesnek lát, minden hibámmal együtt. Téged akarlak, aki a tekintetével, szavaival másodpercek alatt lázba tud hozni. Aki nem fél kimondani, hogy szeret és velem akar lenni örökre, mert tudja játszmázni fölösleges, buta dolog. Téged akarlak, akinek az őszinteség igazi, meghatározó érték. Aki vár rám és türelmes. Téged akarlak, pont téged és már tudom is, hogy létezel.