Lehetne jobb az életem, ha legalább itt lennél velem.

Az élet nélküled megijeszt és a világnak egyre kevésbé van értelme. A horgonyomra szükségem van, ami te vagy.

Hát nem érted? Ugyanaz vagy ma, mint akit tegnap szerettem és akit holnap is szeretni fogok.

Elvesztél, ami lehetne rossz, lehetne félelmetes. De most nem az. Mert nem az erdőben, nem valami dzsungelben vagy sivatagban vesztél el. Nem egy hatalmas város zegzugos utcáin, nem egy lélekvesztőben ülve a hatalmas óceánon. Nem rémisztő helyen és nem rettegve vesztél el, hanem boldogan. Mert ennél szebb, jobb, biztonságosabb helyen nem veszhettél volna el. Benne.

Újra és újra eltávolodom tőle. Ő is tőlem. Eltávolodunk egymástól, hogy aztán újra megtehessük ugyanazokat a lépéseket egymás felé. Nem állunk le. Mindig úton vagyunk egymás felé vagy egymástól egyre távolabb.

Ha egy másik emberre építed az életedet, az nem azt mutatja, hogy szereted, csak azt, hogy függsz tőle.

Az lehetetlen, hogy egy olyan szerelem, mint amilyen a miénk volt, ne hatoljon be még a csontvelőbe is. Ez a fajta szerelem átmenetileg visszahúzódhat, de mindig készen áll arra, hogy visszatérjen, mint a világ legédesebb rákja.

Az elengedés nem azt jelenti, hogy az ember szíve kihűl. Nem azt jelenti, hogy elfelejtem örökre. Nem közönyt jelent. Az elengedés azt jelenti, hogy hagyom őt szabadon repülni, szállni, a maga útján. Abban a biztos reményben, hogy visszatalál majd hozzám. De, amíg nincs itt, mindig hiányzik és fáj.

Nem csak én lettem más ember, egyikünk sem a régi már.

Nincs tehetségem a szerelemhez.

A megbocsátáshoz nem kell érezni semmit. A megbocsátás döntés.

Pont ettől szép az egész, hogy nem kell másnak lennem.

Kezdetben minden párkapcsolatban vannak nehézségek. Nem úgy működik, mint a kirakós játék darabkái. A kapcsolatokban előbb változtatni kell az apró részleteken, hogy aztán passzoljanak az egészhez.

- Nem kérhetsz bocsánatot, hacsak nem fogadod el, hogy nem volt igazad. Ha bocsánatot kérsz, akkor be kell ismerned, hogy nekem van igazam.

- Nem. A bocsánatkéréssel az ember azt kéri, hogy olyannak lássák, amilyen, a tetteitől függetlenül. A megbocsátás pedig a legmélyebb szeretet, amire az ember képes.

Van úgy, hogy nem tudsz haragudni valakire, mert félsz, hogy azzal elveszíted.

Több millió okom van rá, hogy lemondjak rólad. De a szív azt akarja, amit akar.

Több kínra vágyom, téged akarlak.

A közös emlékek nem hagynak nyugodni.

Kezdi megingatni a határozottságomat.

Én nem szomorú vagyok, hanem boldogtalan.

- Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy az élet megadott bennünket egymásnak és aztán ezt visszaveszi.

- Én el tudom, ilyen az élet.

- De ez rajtunk múlik. Rajtunk múlik, hogy ezt ne veszítsük el.

Olyan vagyok, mint egy frissen összevarrt seb és akárhányszor beszélünk, szétnyílnak a varratok, a seb kinyílik és megint össze kell varrnom.

Csak veled lehet szép az életem.

Azoktól az aranyos mondatoktól máris beleéltem magam, ismét a semmibe.

Nem fogom senki másnak mondani, hogy örökké, mert én csak veled akarom az örökkét.

- Sosem felejted el, ugye?

- Valószínűleg nem.

- Utálom.

- Szereted.

Úgy nézett rám, ahogy a lányokra a legszebb álmaikban néznek.

A valóság várhat, amikor a közös álmainkat szövögetjük.

Azért a szívem mélyén tudtam, hogy csókolózni vele igenis nagy dolog. Onnan tudtam, hogy elöntött a melegség, amikor hazahozott és a küszöb előtt újra megcsókolt. Onnan is, hogy egészen hajnalig ébren maradtam és a párnámat ölelgettem. Onnan is, hogy másnap egy falat se ment le a torkomon és képtelen voltam letörölni a mosolyt az arcomról. Pontosan tudtam, hogy az a csók megnyitott egy ajtót előttem, amin gondolkodás nélkül besétáltam.

Sosem fogom elfelejteni a pillanatot, amikor rájöttem, hogy szeretlek.

Olyan hosszú ideje vágyakoztam rá, vágyakoztam és vágyakoztam, hogy a vágyakozás belém épült, a vegyi összetételem, a csontjaim része lett.

Nem gyűlölöm már. Hazudtam. Mindenkinél jobban gyűlölöm és mindenkinél jobban szeretem, mert nekem ő a minden és ezt is gyűlölöm.

Százszor megbántam, mégis tudom, hogy így a jobb.

Nem azt akarom igazán, hogy itt legyél, hanem hogy itt akarj lenni.

Boldog vagyok, mint amikor érzed, hogy minden rendben van benned. Bár tudod, hogy talán ez csak most van így. De nem érdekel a holnap, sem a tegnap, sem a sebek. Csak a most, mert az nagyszerű.

Mint egy törés, várom hogy emlék legyél.

Olyan, mintha nem csak ő vesztett volna, hanem én is. Érzem, hogy ez az én hibám is volt. Mert, ha nem lenne, nem fájna ennyire.

Nem tudlak kiölni magamból.

Valahogy nem érzem, hogy ez, amit irántad érzek valaha is elmúlna. Mindig ott lesz. Nem tudom élni az életemet. Mindazt amit átéltem, senki mással nem tudom átélni. Egyetlen másik emberi lénnyel sem, csakis veled. Együtt kéne lennünk. Szentül hiszek ebben.

- Hogy teszed túl magad a pánikon?

- Sehogy. Megpróbálod túlélni. Összeszorítod a fogad és valahogy majd csak kibírod.

Miért nem tudsz annyira akarni engem, mint a többi srác? Ők bámulnak, amíg én utánad sóvárgok.

Csak várj. Várd ki, amíg rájön, hogy rád van szüksége. Rá fog jönni.

Megtettem, amitől féltem. Eltaszítottam magamtól. Én bolond azt hittem, hogy jobb lesz így. De ez hatalmas tévedés volt. Talán, ha elmondtam volna neki, hogy megbántam. Megtehettem volna, de nem tettem. Nem voltam olyan erős, hogy megtegyem.

Még nem jött el az ideje. Még nem, de már nem tűnt lehetetlennek, hogy egy napon valamelyikünk telefonál és a másik alig várja ezt a pillanatot.

- Honnan tudod, hogy egy pasi az a pasi?

- Úgy érted, hogy jó férj lesz-e belőle? Az a titok, hogy a férfi jobban szeresse a nőt, mint fordítva.

- Nem ugyanannyira kellene?

- Soha nem lehet ugyanannyira.

- De mi van akkor, ha a nő szeret jobban?

- Akkor pokoli élet vár rá.

Ha nem bocsátunk meg, tulajdonképpen beleegyezünk, hogy az átélt sérelem emléke ránk telepedjen és uralkodjon felettünk.

- Lehetséges többször ugyanúgy szeretni?

- Hát, később egyik sem olyan őrjítő, mint az első volt.

- Nem értünk egyet. Szerintem a második a legrosszabb az olyanoknak, mint mi.

- Milyenek vagyunk?

- Romantikusak. Annyira szeretnénk túljutni az első árulás fájdalmán, hogy vakon sétálunk bele a következőbe.

Bár nem mondanám ki soha, de belül még érzem. Rád gondolok és újra fáj.

A szívemben mintha lezárult volna valami. Nem volt igazán nagy érzés. Ez volt a legrosszabb benne, hogy egyáltalán nem volt igazán nagy érzés.

Azt keresd, aki egyetlen fontos ajtót igyekszik kinyitni, a szívedét. Aki soha nem rontana be a lelkedbe a beleegyezésed nélkül. Aki soha nem használná arra ezt az ajtót, hogy halálos nyilat lőjön be rajta.

Csak egy érzés, amit el akarok rejteni.

Ha olyasvalakire gondolunk, akit szerettünk és elvesztettünk, újra együtt lehetünk vele. A többi nem számít.

Hiányoznak azok az idők, amikor a fiúkról csak úgy beszéltünk, hogy megint meghúzta a hajam vagy, hogy az a hülye fellökött. Hiszen jobban hangzik, mint az, hogy összetörte a szívem és egy ideje már rám sem néz.

- Ne lovagolj a szavakon.

- Pedig fontosak.

Amikor egy új valaki felbukkan az életemben, előbb megszeretem, de aztán mindig történik valami és újra egyedül maradok. Ami nem is lenne baj, de ezzel újra megerősítem magamban, hogy engem nem lehet szeretni.

Azt szokták mondani, hogy igazán szerelmes az életben, csak egyszer lehetsz. Én mégis hiszek abban, hogy a szerelem gyakran, csendesen, reménykedve kopogtat a szívünkön. A kulcs pedig a kezünkben van. Hiszen mi döntjük el, hányszor engedjük be ezt a leírhatatlan, borzongató érzést.

Korábban sokszor kérdeztem édesanyámtól, hogy hol késik a mi boldogságunk? Azt felelte, hogy ott jön, nézd csak és a karjával a messzeségbe mutatott.

Én nem szerelmet akarok. Tudod mit szeretnék? Csak egyetlen dolgot, boldognak lenni. A másik felemmel, aki nem teherként éli meg mindezt, nem érzi rabságnak, hogy kapcsolatban van velem. Aki szabad lehet mellettem, akivel elmehetek sétálni, beülhetek egy kávézóba, elmehetek egy moziba. Akivel együtt fotózkodunk, jókat beszélgetünk, iszogatunk, nevetünk. Akivel elmegyünk bulizni, beülünk az autóba és elmegyünk valahová. Akivel jókat szeretkezünk, fantáziálunk, álmodunk és megvalósítjuk. Egymást fotózzuk, összebújunk, elmegyünk nyaralni valahová. Elmegyünk egy jó baráti társaságba és még folytathatnám. Mindezt úgy, hogy mindkét fél megtarthatná a saját életét, a saját barátait. Jövünk-megyünk együtt is, külön is.

Nem kell víz ahhoz, hogy úgy érezd, hogy süllyedsz.

Vágyakozva pillantottam utánad a párás ablakon. Azt gondoltam, hogy nem utoljára látlak. Tévedtem. Engedtem, hogy elmenj. Nem ragadtam meg a lehetőséget. Nem rohantam utánad, nem ugrottam a nyakadba, nem zártalak a karjaim közé és te sem engem. Nem leheltem apró csókot az ajkadra. Nem zokogtam a válladon, nem kértem, hogy maradj, nem ellenkeztem, amikor szórakozottan hátraintettél és hanyag mosollyal azt mondtad, hogy viszlát.

A megbocsátás segítségével képessé válunk végrehajtani azokat a legalapvetőbb váltásokat a magunk és mások életében, amelyekre mindig is vágytunk vagy amelyeket valaha is elképzeltünk. A megbocsátás mindent meg tud változtatni, egyetlen pillanat alatt.

Azzal, hogy egy fontos ember kilép az életedből, gyakran egy részed is elillan.

Mindig próbálod elfelejteni és minél jobban próbálkozol, annál jobban hiányzik? Ne próbáld, ne akard. Csak sodródj. Hagyd, hogy fájjon és sírd ki a bánatod.

Te vagy a legrosszabb, ami valaha történt velem.

Remélem elmúlik, az idő majd eloltja a tüzet és kiűzi a fejemből az emlékeket, az érzéseket. Hogy valaki más majd egyszer, szépen csendben elcsenje a szívem.

Az voltál, akit mindennél jobban szerettem és akiért mindent megtettem.

Mindig beleképzeltem másokba mindenfélét és így olyan valakinek a szeretetére vágytam, aki valójában nem is létezett. Az viszont, hogy igazából milyenek az emberek, nem érdekelt. Nem tudom milyen az, ha valakit úgy igazából ismersz. Nyilván milliószor csalódtam emiatt, ami nem is csoda, hiszen nem a valóságra figyeltem, hanem az elképzeléseimet akartam ráerőltetni az emberekre.

- Lehet-e érzelmeket az értelem segítségével megsemmisíteni?

- Erre kereken azt felelem, hogy nem. De az érzéseket néha, szerencsés esetekben, meg lehet szelídíteni és el lehet sorvasztani.

Soha ne add fel, ha még megpróbálnád. Sose töröld le a könnyed, ha még sírnál. Sose elégedj meg egy válasszal, ha még kérdeznél. Sose mond, hogy már nem szereted, ha nem tudod elengedni.

Talán menekülök mindentől, válogatás nélkül. A boldogság maszatos lehetőségétől, a félelem fagyos ölelésétől.

Őrizgetni egy kis fiókban, valahol a szerelem és a gyűlölet határán, minden apró emléket, amely hozzá fűz.

- Ha ez a szerelem, nekem nem kell. Vedd el tőlem, kérlek. Miért fáj ez ilyen nagyon?

- Mert igazi volt.

Jól titkolod. De azért le merném fogadni, hogy sokat szenvedsz. Csak nem engeded, hogy meglássák rajtad.

A szerelem valójában vörös szaténba csomagolt erőszakos akarás. Úgy vágyjuk a másikat szőröstül-bőröstül mindenestül magunkénak tenni, hogy közben pontosan tudjuk, a birtoklástól csak sérülhetünk. A boldogság folyamatos harc eredménye, aki elkerüli a konfrontálódást, lesheti a királyfit. Meglátásom szerint, a mindent elsöprő szerelmekben mindkét fél birtokolni akarja a másikat, ettől lesz a kapcsolat emésztően borzalmas, vészjóslóan romantikus és gyönyörűen végzetes.

A szakítás valakivel sosem történik meg egy pillanat alatt. A pillanat talán csak az, amikor kimondjuk vagy eldöntjük. A többi az egy sajnos, hosszan elhúzódó folyamat, érzelmi hullámokat meglovagolva. Hol úgy érzed erős vagy, hol pedig úgy, rettentően gyenge és érzékeny, könnyen sebezhető. Egyszer úgy érzed, nagyon bánod az egészet, egyszer pedig úgy, hogy tényleg jobb ez így. Néha csak sodródsz ebben az állapotban, néha próbálod irányítani és közben az idő csak megy. Megy minden addig, amíg ezek a hullámok egyre ritkábban váltják egymást és talán eljön az idő, amikor az érzelem tengerén elül a vihar és kisimulnak a hullámok. Ez akár évekig is eltarthat és sokszor, amikor úgy érzed már teljesen sima a víztükör, még mindig dobhat valaki bele egy követ, ezzel új hullámokat korbácsolva.

- Milyen férfire van szükséged? 

- Eszesre és mégis esztelenre. Olyanra, aki megfogadja, hogy minden őrültségbe velem tart és akivel élhetek.

Lehet, hogy lesznek kétségeid, hogy jól döntöttél-e. Lehet lesznek olyanok is útközben, akik erősítik a kétségeidet és azt mondják, hogy nem jó az út, amit választottál. Lesznek nehézségek az út során és ilyenkor biztosan azok a hangok erősödnek, amelyek azt mondják, miért indultál el, fordulj inkább vissza. Azonban jusson eszedbe, a sorstól azért kaptál tehetséget és bátorságot, hogy az utat, amit kiválasztottál, végig tudd járni.

Szerettem? Nem tudom. Szereti az ember a lábát, a gondolatait? Csak éppen nincs értelme semminek a lába vagy a gondolatai nélkül. Nélküle sincs teljes értelme semminek. Nem tudom, hogy szerettem-e. Az más volt. A vesémet, a hasnyálmirigyemet sem szeretem. Csak éppen az is én vagyok, ahogy ő is én volt.

Te nem csak egyszerűen itt hagytál és elmentél, hanem szabályosan elfutottál. De van egy dolog, amit itt hagytál magad mögött. Egy dolog, amire nem tudok rájönni. Vajon afelé futottál, amit akarsz? Vagy az elől futottál el ilyen messzire, amit félsz akarni?

A fájdalmat nem lehet elfelejteni, de megtanulhatom kezelni.

Minden kedves olvasónak boldog új évet kívánok! : )