Te az a dallam vagy, ami tökéletesen harmonizál velem.
2015. december 31.
2015. december 30.
Nem lehet elfelejteni azt, hogy valakivel jól érezted magad, hogy az a valaki megváltoztatta az egész világodat. Nem lehet az emlékeinktől megfosztva továbbmennünk, nem szabad magunktól elmarni az egyetlen iránytűt. Azt, ami előre hajt. Egy új boldogsághoz, egy új beteljesüléshez, egy egészen nagyszerű emberhez. Mert, ha elengedjük az emlékeinket, ha elengedünk mindent csak szűnjön már meg az érzés, mert úgy érezzük belehalunk, akkor veszítettünk. Mert valójában csak akkor halunk bele, ha elhisszük, hogy érzések nélkül megtudjuk úszni az életet.
2015. december 29.
Emlékeztettet valakire. Bár világ életemben gyűlöltem az első találkozásokat, hiszen az én esetemben lehetséges, hogy már megtörtént egyszer. Utálnom kellett volna ezt az első találkozást is, de ez most teljesen más volt. Se nem kínosnak, sem pedig utálatosnak nem volt mondható. Szerettem a percet, amikor először láttam meg őt.
Azt hiszed, hogy màr kèsz vagy, hogy semmi rossz nem èrhet, hogy màr ott jàrsz az önismereti utadon, ahol nem karcolhatnak meg. Ahol màr nem èrhet fàjdalom ès nem bànthatnak, nem okozhatnak csalòdàst. Pedig megfognak sebezni. Akik pedig sebet ejtettek rajtad, valòjàban sokat segìtenek neked. Hàlàs lehetsz nekik. Megmutatjàk, hogy mèg dolgoznod kell, sajàt magadon.
2015. december 28.
Miòta nem jàrsz ide, elèg nagy a rendetlensèg a szobàmban. Most vègre lehet kàosz, úgysem làtod, nekem meg jò ìgy is. Csak èbredèskor a szanaszèt heverő ruhàkròl, könyvekről és poharakròl ne az jutna eszembe, hogy miattad pakoltam össze mindig. Viszont, ha rendet raknèk, ùgy olyan lenne, mint azok a napok. Mintha vàrnàlak.
Próbáld meg elképzelni az életet időmérés nélkül. Valószínűleg nem tudod. Tudod, hogy milyen hónapot, milyen napot és évet írunk. Van egy órád a faladon vagy a kocsid műszerfalán. Van egy beosztásod, egy naptárad, egy meghívásod egy vacsorára vagy egy filmre. Mégis körülötted senkit sem érdekel az idő. A madarak sosem késnek el. A kutyák nem néznek folyton az órájukra. Az őzek nem számolják vagy ünneplik a születésnapjukat. Egyedül az ember méri az időt. Egyedül az ember számlálja az órákat ès pont emiatt van, hogy egyedül az ember szenved egy bénító félelemtől, amit semmilyen más teremtmény nem visel el. A félelemtől, hogy egyszer kifut az időből.
2015. december 27.
2015. december 25.
Lehetne szerelem, szàz is, ezer is, bàrmennyi. Làngolò, szèp, kellemes, magàval ragadò. Lehetne fàjò, felkavarò, szenvedèlyes vagy csendes. Lehetne bàrmilyen, lehetne bàrmennyi. Lehetne szerelem. De màr nem lehet. Màr nincs szerelem, nincs làngolàs. Màr te vagy. Csak te. A mindennèl több, a mindennèl szebb. A rendkìvüli, az egyetlen, a felkavarò, a fàjdalmas, a csodàlatos, a kìvànatos. A mèlysèg ès a magassàg, a vihar ès a csend, a pillanatnyi ès az örök. A minden.
Cserèlünk, néha könnyen, nèha nehezebben, alkudozva, mèregetve. Màr egèszen kicsi korunk òta. A jàtèkainkat, a kàrtyanaptàrainkat, a kisautòinkat, a lemezeinket, bèlyegeket, règi pènzeket. Aztàn lakàst, autòt, néha hazàt. Mennyi mindent cserèlünk. Ahogy èn is tettem olyan sokszor ès akàr ma is. De van valami, amit soha, semmièrt, semennyièrt nem adnèk, nem cserèlnèk. A veled töltött pillanatokat, perceket, òràkat.
2015. december 24.
Ha valakit igazàn szeretsz, mindig a mosolyàt làtod. Akkor is, ha èppen rossz kedve van. Akkor is, ha mèrges, ha aggòdik, ha szomorù. Te mègis a mosolyàt làtod. Azt a mosolyàt, amit majd te varàzsolsz az arcàra, a szívébe, amikor fàradt, mérges vagy bànatos. Mert szereted, ilyenkor is. Sőt, ilyenkor igazàn.
2015. december 22.
2015. december 21.
2015. december 19.
2015. december 17.
A boldogság olyan, mint az ujjlenyomat. Nincs belőle két egyforma. A mi kettőnk boldogságához nincs hasonló, nincs rá minta, senki nem mondhatja meg, mikor haladunk helyes irányba. Sablonszerelem nem létezik, azt színjátéknak hívják. Nem érdekel, ki és mit mond ránk, hiszen fogalmuk sincs rólunk. Nem tudják, mi köt össze bennünket.
Mindenünk, amink van, amit szeretünk és akit szeretünk, minden, ami a miénk, belénk épül. A pénzed nem a bankban van, hanem elsősorban a lelkedben. Mindenki, akit ragaszkodva szeretsz, a lelkedben van. Ott él benned, lényed része, hozzád szervült, benned él. Nem kívül van már, hanem benned. Ha valakibe például szerelmes vagy, már nem egészen te vagy, mert ő is benned van. Csak vele együtt érzed magad teljes egésznek. Csak vele együtt éled át, hogy én vagyok.
Ez is egy gyakran ismételgetett frázis. Nem léphetsz tovább, amíg nem engeded el a múltat. Az elengedés a dolog könnyebbik része, de továbblépni nehezebb, ezért néha harcolunk ellene. Megpróbálunk mindent úgy tenni, ahogy előtte, bár a dolgok nem maradhatnak ugyanúgy. Van egy pont, amikor el kell engednünk, tovább kell lépnünk, mert nem számít, hogy milyen fájdalmas, csak így léphetünk előre.
2015. december 13.
Minden csók, amiről azt gondoltam, tönkretette az életemet, valójában új kapukat nyitott. Csak nem mertem átlépni rajtuk. Lehet, hogy csak délibáb, de most úgy érzem, te vagy a remény arra, hogy elhagyhatom a ketrecemet. Te biztattál, hogy az ember bármikor bárkivé válhat. Én most szabad akarok lenni. Levegőre van szükségem. Te vagy a levegő. Ha veled vagyok, éltetsz, nélküled viszont fulladok.
Hiába is tagadjuk, mindenkinek szüksége van valakire, akivel az egyhangú napok forgataga megváltozik és már nem monoton zajlanak. Egy társra, akivel az egész értelmét nyeri, akivel megoszthatjuk a boldog és boldogtalan perceinket, akivel az üresség átalakul azzá, amit életnek nevezünk. Lehet, hogy piszkosul fog fájni, összetörsz és úgy érzed nincs tovább. Lehet, hogy a fellegekben jársz és magadénak akarod tudni örökre ezt a pillanatot, az érzést, amely átjárja minden porcikádat. Ezekért a pillanatokért érdemes élni, ezek emlékeztetnek minket leginkább arra, hogy emberek vagyunk.
Várakozni mindössze annyit jelent, hogy egyezséget kötünk az idővel, hogy valamikor a távoli jövőben, egyszer talán boldogok leszünk. Mi van akkor, ha egész életünkben csak várunk céltalanul, majd az évek múlásával egy komor, felhős őszi napon, reményt vesztve ráeszmélünk arra, hogy a boldogtalanságunk oka tulajdonképpen az, hogy a szívünk még mindig nem vert partot, hanem a remény fellegein evez? Legvégül mégis mindig rájövünk arra, hogy a várakozás lehet örömteli vagy fájó, végigkísér az életen. Hol erővel vértez fel, hol a földre sújt, de mindig ott lesz a szívünkben valaki, aki felülírja az összes meg nem álmodott álmunkat. Valaki, akire szinte bármennyit várnánk. Valaki, akiért a várakozás időtlen lesz számunkra.
Tételezzük fel, hogy egyetlen emlékedet tarthatnád meg. Mi volna az? Nekem az, amikor legutóbb itt voltunk a tetőn és tudod, hogy miért? Mert az én múltamat nem sötét foltok tarkítják, hanem az maga a sötétség. Te esélyt adtál valami olyasmire, amiről azt gondoltam, örökké elvesztettem. Végre újra képes voltam hinni. Hinni abban, hogy többé nem a múltam határozza meg a jövőmet. Hogy a jövőm nem ugyanaz a merő sötétség. Nem tudhatod, hogy mi bújik meg a sötétben. Nem engedhetem, hogy besétálj a sötétbe.
2015. december 8.
2015. december 3.
Régen meg akartam magyarázni a szeretetet. Leírni sejtekkel és hormonokkal, de most visszagondolva, azt hiszem, a szeretetet nem magyarázhatja meg a vallás vagy a tudomány. Ésszel felfoghatatlan és így van jól. De tudom, hogy attól, hogy szeretjük egymást, attól lesz értékes az élet. Ebben a pillanatban nem is akarok tudni mást.
2015. december 2.
2015. december 1.
2015. november 28.
Most azt mondod, hogy szerelmes vagyok. Miközben önbizalomhiányod van. Ez azonban nem szerelem, hanem biztonság utáni vágy, amivel az a gond, hogy előbb-utóbb kialakul belőle a társfüggőség. Ez azzal fog járni, hogy amit párkapcsolatnak hívsz, az egy hatalmas játszmarendszerré és háborúvá változik. Hol voltál, merre voltál? Szeretsz, nem szeretsz, biztosan szeretsz? Megcsalsz, nem csalsz meg? Sokáig sorolhatnám a jellemző kérdéseket, amelyek mind azt eredményezik, hogy meg fog szűnni a kapcsolaton belüli bizalom.
2015. november 22.
2015. november 21.
2015. november 20.
2015. november 19.
Szeretném, ha… Felsorolni is nehéz. Hiszen mindent szeretnék. Szeretném, ha a párnád lehetnék, reggelre apró rajzokat varázsolva a szép arcodra. Szeretném, ha a takaród lehetnék és mindig éppen annyi meleget adni neked, amennyire vágysz. Szeretném, ha az ételed, az italod lehetnék, ami erőt ad minden nap. Szeretném, ha tópart lehetnék, ahol megpihensz és a lelked felüdül. Szeretném, ha a biztonságod lehetnék, őrizve téged minden pillanatban vagy lelkedet biztató érzés, amikor nehéz hinni. Szeretném, ha a lelked lehetnék, egészen. De nem sorolom, csak még egyet. Szeretném, ha lehetnék mindig, neked.
2015. november 18.
A traumát gyakran nemcsak az okozza, ami történt, hanem az, hogy soha nem lehetett beszélni róla. Titokban kellett tartani, még gondolkodni sem lehetett róla, ezért nem lehetett megemészteni. Nem lehet csak legyinteni rá, hogy ezzel nem foglalkozom, mert olyan erős, hogy az ember kész elfelejteni, hogy ez tulajdonképpen csak emlék. Egy olyan emlék, amit nem tudott megemészteni. Akkor találni kell egy olyan valakit, aki szeretettel tud a karjaiban tartani, amíg te megemészted azt, ami már évtizedek óta megülte a gyomrodat és bántotta a lelkedet.
Tanulj meg most élni, most szeretni, most odafigyelni magadra és másokra, mert holnap már lehet, hogy késő lesz. Mert egyszer felébredsz és azon gondolkozol majd, hogy valami nincs rendben. A türelmetlenség mindent kiszámíthatóvá tesz, hiszen megöli a boldogságot. Nem hagy a jelenben élni, nem hagyja, hogy észrevedd, milyen messzire jutottál, arra sem ad engedélyt, hogy jól érezd magad a bőrödben. Vedd át az irányítást és adj magadnak engedélyt a boldogságra, ne a jövő utáni vágyódással töltsd be az űrt, amit érzel. Azt csak most tudod betölteni. Azzal, hogy kinyitod a szemed és végre látsz. Látod, hogy már most minden ott van körülötted ahhoz, hogy boldog legyél.
Ha életed során egyszer válaszúthoz érsz és nem tudod, hogy melyik a helyes irány, hunyd be a szemed és hallgass a szívedre. Több kalandra, szerelemre, boldogságra és életre találtam akkor, amikor csakis önmagamra hallgattam, mint akkor, amikor meg akartam mondani magamnak, hogy milyennek kellene lennem.
2015. november 15.
Ha szerelmes vagy, minden táncról azt képzeled, hogy igazi. Nem az. Vannak szép táncok, örömteli táncok, pillanatnyi boldogságot, kéjt és önfeledtséget adó táncok, de nem igaziak. Az igazi tánc kibírja a távolságot. Kibírja az öregedést. Kibírja az elengedést. Kibírja, hogy sokáig nem látom, nem ölel, nincs mellettem, máshol jár, messze jár, nem is gondol rám. De a közös zenét mégis hallja és ha eljön az ideje, visszatér hozzám és együtt forgunk tovább.
2015. november 14.
Egész életemben helyesen cselekedtem, tudtam mi a különbség jó és rossz között. Harcoltam a gonosz ellen. Aztán hirtelen azt láttam, hogy a gonosz nem olyan gonosz, azok pedig, akiket jónak hittem, valójában rosszak. Elvesztettem önmagam és most újra meg kell találnom. De most össze kell szednem magam, meg kell találnom a helyem ebben az őrült világban.
2015. november 12.
Az én szempontomból csak az a fontos, hogy én hogyan érzem magam a másik társaságában. Ha bánt engem, miért vesztegessek időt arra, hogy miért bánt? Nem akarom, hogy bántson és kész. Nem akarom, hogy bárkit is bántson. Engem nem érdekel, miért teszi. Ha meg akarod érteni az okát, odaragasztod magad a helyzetbe, felelősséget vállalsz valakiért, aki nem a te felelősséged. Ahelyett, hogy keresnél magadnak valaki mást, aki már úgy viselkedik, ahogy te szeretnéd, ahogy neked is jó. Akiről nem kell gondoskodni, hanem esetleg gondoskodik rólad. Rövid az élet. Ha valaki bánt engem, akkor miért próbáljam megváltoztatni?
2015. november 10.
2015. november 9.
2015. november 6.
Életem legboldogabb napja. Hm, melyik is? Hiszen több is volt. Boldog napok, pillanatok, veled töltött, veled megélt csodák. Mind szép volt, mind boldog, a legboldogabb. Mindet felsorolhatnám és nem tudok választani. Vagy mégis. Mégis van egy nap, amelyik mind közül életem legboldogabb napja. Igen, van egy. Mindig az az egy, amikor veled vagyok.
Bárcsak ne léteznél. Mennyivel könnyebb lenne mást szeretni, mennyivel egyszerűbb lenne egy szerelem. De nem. Nem igaz. Mert nem lenne sem könnyebb, sem egyszerűbb. Semmilyen sem lenne. Mert, ha te nem léteznél, én sem léteznék. A te lelked nélkül az enyém sem létezne. Mert egy a lelkünk, két testben és együtt létezünk mi ebben a világban. Te és én, külön és együtt.
2015. november 5.
Hajók, alattunk a folyón emberekkel és a híd, amin állunk. Körülöttünk emberekkel. Szemerkélő eső, hűvös este. Mégis csodás. Mégsem adnám semmiért, mert velem vagy, a hídon. Ami összeköt, de nem, nem a híd köt össze. Ez a hatalmas kőhíd gyenge, esetlen, törékeny, véges ahhoz az erőhöz képest, ami hozzád köt. Az isteni erőhöz. Egy komoly isteni erőhöz. Ez köt hozzád, öröktől és örökké.
A fáradtan is szép arcodért. Igen, azért is. A fáradt, gyűrött arcodért is szeretlek. Mert az is te vagy és abból is boldogság születik. A fáradt, talán gyűrött arcodból. Igen, boldogság. Amikor érzem, hogy a velem töltött percek a fáradtságot elűzik, amikor a gondok nevetéssé válnak és az arcod gyűröttségét a lelkemmel kisimíthatom. Így lesz a boldogságom, a fáradtan is szép arcodból.
Meg kell találnunk a belső fényt. Nem töltekezhetünk mindig másokból. A saját fényünket kell előkaparni vagy megteremteni, felépíteni. Csak így adhatunk, mert ha jönnek a szürkébbnél szürkébb napok észrevétlen kioltjuk a másikat is. Olyanok leszünk, mint a kavicsok a patakban. Koptatják egymást, végül pedig már csak az alig látható por marad.
2015. november 2.
2015. november 1.
Vagy, vagyok és vagyunk. Fent és lent. Közel és távol. Együtt és külön. Szabadságban összekötve. Harcban és egyetértésben. Mélységben, magasságban, bántva, simogatva. Viharban és napsütésben. Nem a mi döntésünk, nem a mi akaratunk. Mégis a mi döntésünk, a mi akaratunk. Vagy, vagyok és vagyunk. Együtt.
2015. október 29.
A legtöbb ember szeret beszélni és nem tud figyelni a másikra. Figyelni hosszan, csendesen és mélyen egy másik emberre, nehéz. Hogy ezúttal ne rólam legyen szó, hanem rólad. Hogy most ne én legyek fontos, csak te. Hogy nekem mi fáj, mi a bajom, nem lényeges. Odaadom neked a figyelmemet. Tiéd a lelkem, az időm. Ez nem könnyű.
Nagy bátorság kell ahhoz, hogy feladd az eddigi életedet és újrakezdd. Egyszer mindenki eljut arra a pontra, hogy besokall és úgy érzi, hogy elég volt. Ehhez bőven elég egy rosszul elejtett mondat, egy se veled se nélküled kapcsolat vagy csak egy hatalmas pofon attól, akitől nem várnád. Mindenkit megváltoztat az élet, csak nem mindegy, hogy hogyan. Nem mindegy, hogy benne ragadsz vagy továbblépsz.
2015. október 28.
Jó kislány voltam. Hűséges és őszinte, keményen dolgoztam, sok időt és energiát fektettem abba, hogy biztonságos jövőt építsek fel magamnak. Távol maradtam a bajtól, belenőttem a csiszolt, tökéletes lány szerepébe, amilyennek a szüleim akartak látni, hogy sikeres nő legyen belőlem. Egy dologra nem jutott sosem időm, hogy olyan legyek, amilyennek valójában éreztem magam.
Úgy éltem az életemet, mintha hibás lennék. Olyan ember, akit senki nem ért meg és mindig találtam valakit, aki mentségül szolgált, hogy miért is nem vagyok életképes. Bezártam magam. Azt hittem, hogy a világ és én összeférhetetlenek vagyunk. Egyszerűen elfogadtam, meg sem próbáltam megmenekülni. Meg sem próbáltam élni. A félelmet elfogadtam és a napjaim részévé tettem. A szorongásokról azt gondoltam, hogy nekem ez jutott. Pedig csak a szemükbe kellett volna néznem és hinni magamban. Hinni abban, hogy valóban nem vagyunk egyformák, de nem azért, mert selejtesek vagyunk, hanem azért, mert egytől egyig különlegesek. Ma már nem menekülök, mert tudom, hogy az élet sokkal több szépséget tartogat. Csukott szemmel és szívvel nem láthat az ember.
2015. október 27.
A függőség megváltoztatja a viselkedésünket. Egy egyszerű szokás kétségbeesett kereséssé válik. Keresünk valamit, ami örömet okoz. Ám egyszer csak valami megváltozik és minden az ellenkezőjévé válik. Ami addig jó volt, rossz érzéssel tölt el. Nap, mint nap egyre rosszabbal, mert sajnos bármennyire is a vesztünket okozza, nem tudunk lemondani róla. A szerelem függőség.
Azt állítani, hogy én ilyen vagyok, bocsi és nem fogok változni, az baromság. Legyél nyitott, ne zárkózz el, ugyanis ezzel is egy olyan reakciót válthatsz ki a másikból, hogy elfut. Soha nem tudhatod, lehet hogy valaki olyan jön az életedbe, akiért képes leszel átalakítani a szokásaidat. Egy kapcsolatban mindig lesznek nehézségek, mindkét ember életében ott a hullámvasút és az bizony nem mindig a boldogságról szól. Viszont, ha van valaki, aki akkor is melletted áll, amikor úgy érzed, nincs erőd a folytatáshoz, minden könnyebb lesz.
2015. október 25.
2015. október 24.
A szeretet megtanulható. Ehhez nem kell más, mint felejteni. El kell felejteni a vágyat, a morált, mindent, amit belénk programoztak. El kell felejteni azt az értékrendet, amit ma annak neveznek. Meg lehet érteni, hogy mi a nem szeretet és ha ezt megértette az ember, akkor egy kicsit közelebb kerül ahhoz, hogy mi a szeretet.
2015. október 23.
Mindent elveszítünk. A kulcsainkat, az iratainkat, a karóránkat, a pókerjátszmát, egy pert, vissza nem térő alkalmat. De akár az idődet is vesztegetheted, sőt a fejedet is elveszítheted. Elveszni, az egészen más. Ott rólad van szó, a szívedről és arról, akit szeretsz vagy szerettél. Észre sem veszed, amikor egy nap bizonyos dolgok hirtelen másoknak adják át a helyüket. Azt sem tudni, hogyan történt.
2015. október 21.
- Szerinted egy év elég idő ahhoz, hogy elfelejtsünk valakit?
- Egyszer odavoltam egy fiúért. Lett volna nála esélyem, de kihagytam. Éjjelente nem tudtam aludni és azon tanakodtam, vajon elszúrtam-e? Azon tűnődtem, el tudom-e felejteni őt? De most már alig emlékszem, hogy nézett ki. Az arca már eltűnt a fejemből és soha nem tér vissza. Vajon egy év alatt elfeledhetünk valakit? Minden bizonnyal.
Ugye, gyönyörű? A tűz, ami lobog benne. Ahogy ropognak az izzó fák, ahogy pattog a parázs. Ahogy ülünk itt ketten, szótlanul, a lángok fényében. Ahogy átölellek és te pontosan tudod, hogy mit mondok ebben az ölelésben. Ahogy ez a tűz, ahogy ez a meleg, ahogy ez az érzés beszél helyettem és helyetted. Mi ülünk ketten egy kandalló előtt. A szívünk előtt.
2015. október 20.
Olyan egyszerűnek tűnt az egész. Az elején minden egyszerűnek tűnik. Van az a srác, aki tetszik neked. Szemeztek, ki tudja már mióta és az is könnyen lehet, hogy valami elindult kettőtök között. Elhiszed, hogy valami történt. Elhiszed azt is, hogy ő most más lesz, hogy vele működni fog a dolog és ki tudja, talán tényleg. Aztán a tökéletes srácból megszületik a tökéletes tévedés, mert a jeleket félreértelmezted vagy talán soha nem is voltak ott, csak számodra. Ki tudja? Lehet, hogy mégis működni fog. Lehet, hogy tényleg ő lesz az, aki hozzád tartozik, de sosem felejtsd el azt, hogy az élet sosem volt ilyen egyszerű. Nem lehet az. Ha azt mondom, hogy az élet tartogathat még számodra meglepetéseket, kinevetsz majd. Ha azt mondom, hogy a közelében sem leszel annak, ahová jelenleg tartasz, legyintesz egyet, hogy hát persze. Ha azt mondom, hogy erre az egyetlen egy mondatomra emlékezni fogsz majd, rám hagyod és majd évek múltán egyszer, legyél bárhol, erre az egyetlen egy mondatra tényleg emlékezni fogsz.
2015. október 18.
Azokat a kapcsolatokat, amelyek nem hordozzák magukban a fényes, örömteli, tápláló lángot, amiért érdemes élni, nem emelnek többé sehová, csak lefelé húznak, el kell engedi. Egyedül maradni azonban rémisztő dolog. Elengedni a másikat, aki nem képes követni bennünket egy tisztább magasságba, nem hangzik biztonságosnak. Az emberek minden új kapcsolatban azt remélik, a másik felüket találták meg és végre megszűnik az elszakítottság illúziója. De az csak egyszer szűnik meg és ebből nem szabad engedni. Az ember nem nyugodhat bele egy olyan társba, aki nem a teljességet hordja magában. Az olyan kapcsolatban meghal a szív. Ezért képes az ember életeken át keresni a duál párját.
2015. október 17.
Van, hogy leállunk. Kikapcsolunk érzelmileg és engedünk mindenből. Magunkból, az elvárásainkból, az álmainkból, pusztán csak éljük a mindennapjainkat. Vagyis próbálkozunk. Majd látjuk az ölelést, a ragyogást, amit kap a másik és valami hirtelen megváltozik. Akarjuk, akarjuk vissza az álmainkat, akarjuk a szerelmet, akarjuk az életet, hogy ne csak elrohanjon mellettünk. De leginkább azt akarjuk annyira, hogy minket is valaki úgy öleljen át, hogy a szemünk ragyogása erőt adjon valaki másnak.
2015. október 16.
Ha jobban belegondolok, minden találkozás tanított valamit. Volt, aki megtanított szeretni úgy, ahogy azt gondoltam, hogy soha nem lennék képes. Volt, aki jobban hitt bennem, mint én magamban. Más pedig megtanított megnyílni, mindenféle maszk, álca nélkül és elfogadott úgy, ahogy vagyok. Volt, aki megtanította, hogy minden sebem ellenére is szerethető vagyok. Nézz körbe és látni fogod ezeket a leckéket.
Megéri harcolni kettőnkért és én harcolni akarok. Teljes erejű támadást indítok. Lecsapok, szétvágok és felégetek mindent, harcolok az utolsó csepp véremig kettőnkért. Harcolok, amíg csak élek, mert megesküdtem és nem történt olyan azóta, ami megváltoztatta volna ezt. Túlságosan szeretlek ahhoz, hogy hagyjam, hogy a hibám véget vessen a kapcsolatunknak. Nem fogom megszegni az eskümet és harcolni fogok érted. Győzni fogok.
Néha csak arra vágysz, hogy melletted legyen, kérdések és szavak nélkül. Nem vársz semmit, csak hogy érezd, nem vagy egyedül, hogy az üresség, amit olykor érzel, elmúljon. Hogy ne érezd minden áldott nap azt, hogy egymagad vagy. Mert kell, hogy legyen valaki melletted, aki ha össze is dőlt körülötted minden, akár egy kártyavár, akkor felhúz a romok alól, kiemel, ha épp arra van szükséged és akit te is éppúgy kirángatsz a magány fogságából, mielőtt végleg elmerülne benne. Mert egy jó társ ilyen, kísér téged, amíg kísérhet és addig fogja a kezed, amíg érzi, hogy fognia kell.
2015. október 13.
2015. október 12.
2015. október 9.
Minden első csóknak megvan a maga jelentése. Akármilyen rövid és esetlen, soha nem felejted el. Soha nem fogod tudni kitörölni az emlékezetedből azt, aki adja. Amikor az ajkadat keresi, olyan erővel törnek rád az érzések, hogy a lélegzeted is eláll. Az első csók nem lehet hamis. Amikor megtalálod az igazit, az első csók minden.
2015. október 8.
Ugyanaz az ember vagyok, mint aki eddig voltam, tőled mégis teljesen új értelmet kapott a létezésem. Szerelmes vagyok beléd. Amikor valaki megkérdezi, hogy mit szeretek ennyire őrülten benned, azt felelem, sorsolhatnám a legjobb tulajdonságaidat, de inkább elmondom, mi az, amit nem kedvelek. Aztán hallgatok. Ezen a listán ugyanis egyetlen tétel sem szerepel. Biztosan vannak, de én nem látom a hibáidat.
2015. október 5.
Az idő nem mindig az ellenséged. Sokszor elengedünk valakit azért, hogy rájöjjön, nem tud nélkülünk élni, de az a nagy helyzet, hogy mire erre rájön, bennünk is letisztul a kép, hogy még élünk és lehet boldogabban, mint amikor a döntő szavait vártuk epekedve a sorsunkról. Azért, mert így végre elkezdtük a saját sorsunkat irányítani.
2015. október 4.
Elfogult vagyok. Valóban az vagyok? Azt gondolod, hogy többet látok a valóságnál. Többet látok rajtad, többet látok benned és igazad van. Valóban többet látok, de nem a valóságnál. Többet látok, mint amit magad látsz és többet, mint amit mások látnak. Többet, szebbet, igazabbat. De nem többet a valóságnál, hanem magát a valóságot. Aki te vagy, mert azt láttam meg, ami mások elől rejtve van. Azt a szépséget az arcodon, azt a csodát a szemeidben. Amit szívvel és lélekkel lehet látni. Ami a legfontosabb, az igazi értéket. A valóságot, téged.
Egyszer majd te is érzel valamit. Valamit, amitől 40 fokban kiráz a hideg és elfogadsz majd valakit olyannak, amilyen. Csodálatosnak látod majd és imádni fogod minden apróságát. A hangjától az illatáig. Imádni fogod, ahogy rád néz, ahogy rád kacsint. Imádni fogod a száját és szerelmes leszel a bőrébe. Szükségét érzed annak, hogy minél többször mond el neki mennyire szereted és szükséged van rá. Nem félsz majd attól, hogy beteg leszel vagy baleset ér, mert a legnagyobb katasztrófának az tűnik számodra, hogy ha elképzeled, hogy elveszted. Minden reggel az ölelésében akarsz ébredni és fizikai fájdalmat fog okozni, hogy ha nem lehetsz hozzá elég közel. Nem fogod tudni elképzelni, hogy ne mond neki mindennap, hogy szerelmem és ne legyen az életed része. Rövid idő után is az örökkére gondolsz és egy hónap alatt is annyi mindent kapsz, hogy soha nem fogod tudni viszonozni. Akkor szerelmes leszel, nagyon. Sőt, végtelenül.
2015. október 3.
A szerelemtől megszállott ember egész lénye a szerelmére koncentrál, semmi más nem érdekli, elhanyagolja a munkáját, a családját, a barátait, a kutyáját. Ez a felfokozott figyelem teszi olyan kitüntetett fontosságúvá szerelmesünk gesztusait, mozdulatait, a jelentéktelen apróságokat, amelyekre évtizedek múltán is emlékezni fogunk.
2015. október 1.
2015. szeptember 30.
2015. szeptember 28.
Az a helyzet a múltbéli titkokkal, hogy a jövőd minden egyes percét a fal építésével töltöd, amellyel elrejtheted a szörnyeteget. Meggyőzöd magad arról, hogy elég szívósra és vastagra sikeredett, és egy nap, amint felébredsz és ez a borzalmas emlék nem sejlik fel előtted azonnal, megengeded magadnak a szabadságot és elhiszed, hogy az egész végérvényesen, örökre ködbe veszett. Amitől csak még fájdalmasabb lesz, amikor ráébredsz, hogy a betonfal valójában átlátszó és törékenyebb, mint valaha.
2015. szeptember 27.
Van egy pillanat, amikor te döntesz. Beleszeretni valakibe egy pillanat műve, de ebben a pillanatban te döntesz, hogy belemenjek vagy sem? Ez a másodperc a tied. Még szabad vagy. De, ha már döntöttél, akkor nem. Ha már fészket vertek benned a vágyak és ott szaporodnak, azért már felelsz. Amilyen könnyű belemenni, annyira nehéz kijönni.
2015. szeptember 23.
Mindig is úgy képzeltem el a szerelmet, mint egy monoton, lüktető érzést, ami sosem csitul. Hittem, hogy az igaz szerelem örökké tart és irigyeltem a nagyszüleimet, akik már tinédzserkorukban megtalálták egymásban a lelki társat. Én csak hánykolódtam az érzelmek hullámain, majd hajótöröttként új tutaj építésébe kezdtem, hátha a következő alkalommal megúszom a pusztító vihart. Kutattam a szerelem szigetét, miközben az talán csak egy tengerészlegenda, ami addig él, amíg kétségek nélkül hiszek benne és el nem kezdem keresni.
Van benned valami, ami megismételhetetlen. Akkor is, ha ebben a pillanatban nem érzed. Biztosan megnyilvánult már. Talán csak egyetlen egyszer. Talán csak azt hitted, hogy szemfényvesztés. Lehet annyira törékeny volt, hogy el sem merted hinni, hogy ez veled történik. Nem hitted, hogy ez is te lehetsz. Keresd meg és küzdj érte. Küzdj meg a csapongó démonjaiddal és tartsd mindennél erősebben. Erre születtél, ezt kell tenned.
2015. szeptember 22.
Eleinte próbáltam hamu alatt tartani a szenvedélyt, de mindhiába. Újra és újra fellángolt. A hónapok során annyira hozzászoktam az olthatatlan láng melegéhez, hogy amikor újfent eloltani vágynám, reszketek nélküle. A szó szoros értelmében szenvedek. Így hát feladtam, hogy harcoljak ellene. Most már a lelkem is eladnám, ha csak egy pillanatra tökéletes ajkad újra birtokba venné enyémet. Még, ha tudom, hogy az érintésed fájdalmasan perzselő lenne. Nem érdekel. Szeretnék vakmerőn játszani a tűzzel, hiszen nincs mit veszítenem.
2015. szeptember 20.
Teljes az, akinek érzései vannak. Aki mer hibázni és nem sírni felette, hogy Úristen, most mi lesz. Mi lenne, megy tovább és harcol, addig amíg el nem éri a célját. Kimutatja, ha szeret és nem fél összetörni. Miért is félne? Hiszen tudja magát adni, hogy is ne tudná. Ismeri a saját lelkét, minden egyes gondolatával tisztában van, így nincs miért félnie. Nem a pillanatban találja ki magát. Ő már ismeri a lelkét. Nem gagyog butaságokat össze-vissza, tudatos. Tudja, hogy mit akar az élettől és hogy mennyit várhat el magától. Nem a festék vagy a ruha teszi vonzóvá, hanem a fellépése. Ragyog, tündököl, képtelenség elmenni mellette. Tisztában van azzal, hogy butaság a tökéletest keresni, mert olyan nincs. Olyan viszont van, amikor találsz valakit, aki elfogad úgy, ahogy vagy. Hiszen legbelül valójában mindannyian arra vágyunk, hogy azért szeressenek, amilyenek vagyunk. Érezni, hogy elég az, ami vagyok.
2015. szeptember 19.
2015. szeptember 18.
Valahogy mindig beengedjük őket és nem értjük, hogy miért nem merünk jobban lenni. Miért fog vissza annyi kéz, miért lépik át hívatlanul a küszöböt. Csalfák és árulók, álom nélküli emberek. Mégis minden fogadalom ellenére hallgatunk rájuk. Azt hisszük, ők jobban értik ezt az életet. Elveszünk valahol útközben és néha már túl későn értjük meg, hogy csak a mi belső világunk békéje számít.
2015. szeptember 17.
2015. szeptember 15.
A búcsúzás pont attól szép, attól olyan fájó, hogy elfelejtesz mindent. Elfelejted a helyet, az időt és a sérelmeket. A búcsúzásnál csak egy dolog számít, a találkozás. Ahogy megpillantottad őt először, ahogy rád nézett, ahogy a pillantásaitokból megszületett egy szerelem. A búcsúzásnál csak az örömöt érzed, azt hogy nem akarod elveszíteni ezt az érzést, mert félsz, hogy többet nem élheted át újra. Pedig de. Lesz még rózsaszín köd, lesz még másodpercek alatt mindent megváltoztató pillantás és lesz még egy teljesen új találkozás.
2015. szeptember 14.
A szerelmi állapot az egy őrület, az ember folyton a másikra figyel. Nem vagy tudatában, de szüntelenül a másikra gondolsz. Csak adsz, egyre csak adsz. Ami fárasztó, nem tarthat örökké. A legkisebb törésre csalódást érzel. Idővel persze megtanulod, hogy ezek a csalódások is benne vannak a pakliban, hogy nem lángolhatsz éjjel-nappal a szerelemtől. Nyilván vannak olyan pillanatok, amikor nem látsz, nem hallasz, amikor magadba fordulsz. Azt meghallod, hogy ezt a szemedre vetik, de hát mindegy, fáradt vagy. Ennek ellenére továbbra is adsz, csakhogy azt veszed észre, a másik néha nincs ott, hogy kapjon.
2015. szeptember 13.
Hiszek a megtisztulásban, a vétkek feloldozásában. Abban, hogy meg kell állnunk és szembe kell néznünk mindennel. Törekednünk kell, hogy könnyűvé váljunk, mintha csupán kristály tiszta víz alkotna mindent. Le kell tennünk a múltat és mellé a fájdalmat. Át kell alakítani. Át kell alakulni. Hiszek a megszerzett sebek fontosságában, emlékében. De a forradást kifele kell löknünk magunkból, hogy csak a felszínen hagyjanak üzenetet. Hiszek a feltámadásban. Abban, hogy minden csatát megnyerünk és a víz egyre tisztább, értékesebb lesz. Minél tisztábbak leszünk belül, annál távolabb látunk majd. Végül pedig mindent megértünk.
Ahogy a parfüm illata lassan elpárolog a bőrünkből, úgy szöktél ki végleg az életemből, az emlékeimből. De én nem akartam, hogy a feledés homályába merülj, hiszen olyan kevés közös emlékünk van. Ha már nem adatik meg, hogy újak szülessenek, a régieket ne veszítsem el. Így régebben sok időt töltöttem azzal, hogy mindenhol téged kerestelek. Ha fájt valami, ha csalódtam, ha védelemre volt szükségem és főként akkor, amikor dühös voltam. Bejártam a város azon részeit, ahol nyomot hagytál. Naivan hittem, hinnem kellett, hogy az eltűnésedet csak megrendezted és majd felbukkansz egy-egy ablak mögött vagy kisétálsz egy ajtón, és megmagyarázod, hogy miért hagytál magamra. Ám, ahogy az évek teltek, rájöttem hogy hiába kereslek, te már nem fogsz jönni. Megrögzött ragaszkodásomat kénytelen voltam elengedni, hiszen elmentél örökre. Idővel elfogadtam, hogy elhagytál. Aztán egy nap a tükörbe nézve felfedeztem, hogy hatalmas a szemem és telt az ajkam, kiköpött mása a tiédnek. Megkönnyebbülten mosolyogtam. Hiszen éveken keresztül kétségbeesve kerestelek, pedig mindvégig velem voltál.
Tudom, hogy nem te vagy. Nem lehetsz, most nem. Egyik sem. Pedig mennyi arc, szépek, mosolygósak, érdekesek. Jönnek szembe, de hiába. Lehet szép, lehet mosolygós, lehet bármilyen vonzó. De egyik sem az enyém, mert nem a tiéd. Nem te jössz szemben az utcán, nem a te szemed néz a szemembe, nem a te ajkad mosolyog vissza rám. Mégis minden arcban látlak, reméllek, várlak. Akkor is, ha nem te vagy. Mert én mégis várom a csodát, várlak téged.
2015. szeptember 12.
Ezek voltunk mi. Talán csak egy múló pillanat, talán ennél jóval több. Te magad voltál mindaz, amit mások egy életen át keresnek, de én megtaláltalak. Már nem akarom elfelejteni egyetlenegy percét sem. Így sem. Így sem, hogy már tudom a történet végét. Emlékezni szeretnék rá, ameddig csak élek, mert most már biztosra mondhatom azt, hogy te magad voltál az élet. Igen, te.
2015. szeptember 10.
Tűzben, vízben, madarak röptében téged kerestelek. Fák remegésében, szelek ostromában téged kerestelek. Szeretők tenyerében, haragosok öklében téged kerestelek. Fiúk csókjai között és boldog ölükben téged kerestelek. Örömben és szomorúságban, részegen és szomjúságban téged kerestelek. Fenn és lenn, mindenütt téged kerestelek.
2015. szeptember 8.
2015. szeptember 7.
Azt mondják, hogy már az első percben tudni fogod, ha az igazival találkozol. Egy napon, valóban így is lesz. Találkozol valakivel, de hogy pontosan mit is kéne érezned? Honnan érezheted valakiről már a kezdetektől fogva, hogy ő az? Talán a mosolya. Talán, amikor majd rád néz, szüntelen azt érzed minden porcikádban, hogy ilyen tökéletes emberrel még soha az életben nem találkoztál. Talán lesz valami a kisugárzásában, ami másodpercek alatt olyan hatással lesz rád, hogy képtelen leszel tovább élni nélküle. Talán pusztán meglátod őt és a szíved olyan hevesen kezd majd el verni, mint korábban még soha. Talán akkor találkozunk az igazival, amikor úgy érezzük, mintha egy hosszú utazás végéhez közelednénk és végre hazatérnénk.
Mennyi lehetetlen, mennyi kifogás. Szeretném, de nem lehet, mert és mennyi lehetetlent tudsz felsorolni. Miközben az élet a lehetőséget hozza el. A te millió lehetetlen utad után az ő egy lehetséges útját. Ha végül engedsz neki. Ha akarod, ha vágysz rá, ha magadénak érzed, ha hiszel benne és magadban. Igen, akkor nem lesz egyetlen lehetetlen sem vagy mégis. Én tudok egyet. Egy lehetetlen mégis van. Mert ez több akaratnál, hitnél, elhatározásnál. Több nálam. Igen, van lehetetlen. Mást szeretni így.
2015. szeptember 4.
2015. szeptember 3.
Tudlak-e valaha rettegés nélkül szeretni? Fogok-e valaha úgy a szemedbe nézni, hogy közben ne arra gondoljak, hogy mikor fakul gyűlöletté a csillogás? Lehet-e valaha harmóniában a szívem az agyammal úgy, hogy közben biztonságban érezzem magam melletted? A boldogság alapja talán a lelki kiszolgáltatottság. Bízhatok benned olyan vakon, mint magamban? Nem szerethetek ésszel, hiszen a szerelem maga az esztelenség.
Egy kapcsolat fejlődése olyan, mint a folyók egyesülése. Fokozatosan történik meg, mielőtt a tengert elérik. Különbözőek a gyökereitek, ahonnét eredtek, de útközben bizonyos részeitek megtalálják egymást. Azután, ahogy telnek az évek, újabb és újabb részek egyesülnek a lelketekben egyre nagyobb folyamokká. Soha többé nem lesztek már az a kicsi patak, aki voltatok, de cserébe tiétek az óceán.
2015. szeptember 2.
- Neked mi a szex?
- Számomra menedék. Olyan tűzforró odú, ahol elrejtőzhetek a világ hibákat kereső tekintete elől. Ahol valóban önmagamat adhatom és ezáltal istenien tökéletes lehetek. Ahol meztelenül, kikövetelt álarcok és jelmezek nélkül létezhetek. Ahol a nyelvek nem ostoroznak, hanem dicsérnek. Ahol a vágyam nem szégyen, hanem erény. Ahol még a pofon sem a gyűlölet eszköze.
2015. szeptember 1.
2015. augusztus 31.
2015. augusztus 30.
Nézem az órát és számolok. Ha óránként egyszer nézek rá, akkor még negyvennyolcszor kell megtennem. Még negyvennyolcszor addig a pillanatig, amíg újra elvarázsol szemed és megsimogat hangod. Negyvennyolc óra. Kétszázharmincezer-négyszáz szívdobbanás. Tudod, most kicsit gyorsabban ver. Nyolcvanháromezer-ötszázhúsz szempillantás és százhetvenkettőezer-nyolcszáz másodperc. Rengeteg, egy örökkévalóság. De rád várva csodás az örökkévalóság is. Sőt, csak így az. Hiszen benne vagy minden pillanatában és nincs csodásabb annál, mint hogy itt vagy örökké. A valóságomban, az örökkévalóságomban.
2015. augusztus 29.
Szakadó eső, köd, napsütés, tomboló orkán, szelíd tavasz, perzselő nyár, tarka ősz, zöldellő erdő, azúrkék óceán. Nem látod, nem tudod, mert háttal ülsz. Háttal az ablaknak, amin túl ott a világ. Szakadó esővel, köddel, napsütéssel, tavasszal, ősszel, tóval, óceánnal, annyi mindennel. De te nem fordulsz meg. Nem fordulsz meg, mert félsz. Félsz attól, hogy a látvány magával ragad és netán majd ki akarsz lépni az ajtón. Ezért inkább háttal ülsz és azt hazudod magadnak, hogy szebb az, amit magad előtt látsz, mint ami mögötted van és hazudod tovább az életet.
Talán az oka az lehet a félresikerült kapcsolatok tömkelegének, hogy sokan nem mernek önmaguk lenni egy kapcsolatban. Alkotnak egy hamis képet magukról, ami egy ideig stimmel is, majd fél év után magányosan magukba roskadva keresik a hibát, hogy a párjuk miért nem ismeri őket. Rengeteg ember beleesik abba a hibába, hogy összetéveszti a szerelmet a vággyal. Ebből fakadóan olyannak látja az illetőt, amilyennek látni szeretné és ezáltal ő is olyan képet alkot magáról, amilyet mutatni akar. Kis idő elteltével azonban ez a kép megfakul és arra eszmélünk rá, hogy egy vadidegen emberrel élünk együtt, akivel tulajdonképpen semmi közös nincsen bennünk. A megoldás talán az lehetne, ha nem azt az embert várjuk tűkön ülve, akit az álomvilágunkban olyan tökéletesen felépítettünk, hanem azt, aki bármikor képes mosolyt csalni az arcunkra. Aki előtt a legbénább dolgainkat is felmerjük vállalni, mert szerinte egyáltalán nem bénák.
2015. augusztus 28.
Nem az számít, hogy ki mit gondol rólad. Az számít, aki szeret téged. Nem az a fontos, aki az arcával mosolyog csak rád, az a fontos, aki a lelkével teszi. Nem az számít, aki mindent tud rólad, az számít, aki a szívedet ismeri. Nem az a fontos, aki a szemével néz téged, csak az, aki a szívével lát. Ne törődj azzal, aki csak kapni akar tőled, azzal foglalkozz, aki adni is akar. Nem az a fontos, aki a hiányt nézi benned, csak az, aki a kincseidet látja. Ne azzal foglalkozz, aki a saját képére akar formálni, csak azzal, aki a sajátodra.
2015. augusztus 27.
Itt az ideje, hogy megírjam, amit nem tudtam elmondani, akkor is, ha már késő. Levelemben leírom neked, hogy mi történt, bár sosem fogod megkapni. Te mondtad, hogy miután megírjuk, el kell égetni a levelet, hogy elégjenek vele együtt az érzések is és a fájdalom. Vagy hogy is volt, hogy mondtad, ja igen, elszáll a füstjével a fájdalom. Csak pontosítani akarok. Bolond volnék, ha nem sírnék azért, mert hibáztam. Elszúrtam. Kezdem elölről. Megpróbáltam tovább lépni, korábban sohasem sikerült. Kapaszkodtam a múltba, visszanéztem. Úgy akartam felejteni, hogy közben folyton emlékeztem. Micsoda hülyeség. Így aztán lerobbantam. Két dolog közt őrlődöm, megbocsátás nélkül. Nincs előrelépés megbocsátás nélkül. Nem várok csodákat, csak ami szembejön vagy nem. Sok mindent kell tisztáznom, de ez nem csak rajtam múlik, rajtad is.
2015. augusztus 26.
2015. augusztus 25.
Az igazi megbocsátás nem követel meg semmiféle cselekedetet, bár olykor kísérheti egy-egy gesztus. A megbocsátás egy belső, lelki igazítás, amely könnyebbséget teremt a szívben. Elsősorban a mi saját lelki békénket szolgálja. Ha megtaláltuk a békénket, akkor másnak is jut belőle, márpedig ez a legmaradandóbb, legértékesebb ajándék, ami csak adható.
Vásárolsz. Igazit keresel. Százszázalékosat. Amiben nincsenek mesterséges összetevők, nincs semmi felesleges adalék. Csak a lényeg van benne. Keresgélsz és találsz sokfélét. De egyik sem tökéletes vagy nem száz százalékos, vagy van benne valami felesleges összetevő is. Amitől már nem valódi. Csak legfeljebb olyan, mint a valódi. De te nem csak utánzatra vágysz, nem csak olyanra, mint az igazi, hanem az igazira. Az igazi boldogságra, ami szeretetből készül. Száz százalék szeretetből, a tiédből és az enyémből.
Én viszont nem sajnálom. Egyáltalán nem bánom, hogy találkoztunk. Hogy az, hogy ismerlek minden érzést felülírt bennem. Te vagy az egyetlen, aki megmutatta, milyen mikor az embernek vannak érzései. Bár tény, hogy te vagy a legmakacsabb, legzárkózottabb, legidegesítőbb férfi, akivel valaha találkoztam, állandóan agyalsz és rossz döntéseket hozol, és biztos sok minden van az én számlámon is, amiért bocsánatot kérhetnék, de azt az egyet nem bánom, egy percig sem bánom, hogy megismertelek.
Te vagy a legaranyosabb. A legszebb, a legcsodálatosabb, a legértékesebb. A leg.., de miket is mondok? Hiszen nem lehetsz egyik sem. Mert az egyetlent nem lehet legekben mérni. Nem a legszebb, a legértékesebb, legaranyosabb vagy. Hanem az egyetlen. Akit nem lehet mihez, nem lehet kihez mérni. A legek az összehasonlítás mértékegységei. Több hasonló között, de téged nincs kihez, nincs mihez hasonlítani. Mert nincs hozzád fogható, nincs hasonló, nincs más. Csak te, az egyetlen.
Szeretném, ha zene lehetnék, hogy elmondhassam dallamokban, mennyit jelentesz nekem. Hogy a legmélyebb hangtól a legmagasabbig, a leghalkabb pianótól a legerősebb fortéig minden vagy. Szeretném, ha szín lehetnék. Minden szín. Hogy képekben elmondhassam, ki vagy te nekem. Fehértől a feketéig, a finoman halványtól a határozottan erősig minden vagy. De én csak szó vagyok. Dallamok, árnyalatok nélkül. Talán esetlen, néha gyenge. Egyetlen szó. De mégis, talán minden dallam és szín benne van ebben a szóban. Minden, ami elmondja, ki vagy te. Igen, egy szó vagyok. Szeretlek.
2015. augusztus 24.
A megszokottság érzése kényelmes. Biztonságos, de bármikor unalmassá válhat és akkor változásra vágyunk. Ám a változás és az azzal járó újabb feladatok, akadályok és esetleges kudarcok ijesztőnek tűnnek. Vannak, akik mindezt megspékelik azzal a téves elképzeléssel, hogy a változás utáni vágy bűnös érzés. Félelemből kitűnően elrejtjük az igazságot, hogy vágyjuk az újat. A jobbat, de nem cselekszünk. Hagyjuk, hogy elillanjon egy álom, egy szerelem, idővel az élet. Bele se gondolunk, hogy milyen szerencsések vagyunk, hogy a változtatás lehetősége egyáltalán megadatik számunkra. Inkább elbújunk a fájdalom és a szomorúság elől a mögött, ami biztonságos. Ami becsapva kecsegtet a kényelemmel. Észre sem vesszük, hogy végső soron ez tesz minket boldogtalanná.
2015. augusztus 22.
Legyen szép napod és valóban az, szép. Mert ez a nap is te vagy. Az első pillanattól az utolsóig. Minden óra, perc, másodperc. Minden apró pillanat te vagy. Bármi történik, benne vagy és a szép így válik még szebbé, a rossz így válik semmivé. Elkísérsz, bennem vagy és valóban szép vagy. A szép napom.
Gondolok rád. Most többet, mint máskor. Bár nem is tudom, hogyan lehetséges a nap perceit még megtoldani. Mégis úgy érzem, most ez történik. Mert a lelkemmel gondolok rád és a lélek nincs óramutatók közé zárva. Számára bármi lehetséges, nincsenek korlátai. Szabad és végtelen. Így az idő sem szab határt neki. Túllépheti a perceket, az órákat. Igen, csak így lehetséges. Ezért gondolhatok most rád többet. Mert ez az idő más, lélekidő.
2015. augusztus 21.
A rabod vagyok. Nem négy fal között. Nem rácsok, vasajtó mögött. Nem őrök vigyáznak rám fegyverekkel. Nem. Ez egészen más börtön. Ahol szabad vagyok, mégis rab. Ahol arcod vigyáz rám, szemed tart fogságban. Két gyönyörű szemed. Amelyektől nem lehet szabadulni. Mert szemeiden keresztül lelked tart fogva. Láncok nélkül, erőszak nélkül, szabadon. A legszebb rabságban, a tiédben.
Ölellek, olyan szorosan, amennyire csak bírlak. Szeretlek, amennyire csak tudlak és te is szeretsz. Egész testedből, teljes lelkedből, a legtisztábban és mégis vágyódunk egymásra, mintha messze lennénk, és sohasem tudunk egymással jóllakni. Az a felkavaró ebben az élményben, hogy nincs beteljesülés. Halandók vagyunk, az a baj és ez egy halhatatlan érzés. Ezért mindig azt érezzük, hogy elveszthető.
Furcsa, de azt mondják, hogy az ember az első pillanatot soha nem felejti el. Az első találkozás pillanatát vagy ha a pillanatot el is felejtjük, az érzést nem. Azt, hogy mit váltott ki belőlünk. Én tudom, hogy annál a bizonyos első percnél gyűlöltem őt. De ez most más volt. Egy másodpercre olyan érzésem volt, mintha most találkoznánk először. Nincs fogadás, nincsen egymás átverése. Csak mi.
Az emberek folyton hazudnak, te pedig bedőlsz nekik. Mondhatnám akár azt is, hogy azért, mert vak vagy, de nem mondom. Azért dőlsz be folyamatosan, mert szeretnéd, ha egyszer valaki végre bebizonyítaná neked, hogy tévedsz. Ha egyszer valakinek tényleg te lennél a kivétele. Ha egyszer valaki tényleg filmbeillően szeretne. Azután rájössz a sok csalódás és félresikerült kapcsolat után, hogy ilyen csak a filmekben létezik. Összetörsz, majd egy kis idő elteltével találkozol vele. Nem biztos, hogy a tökéletessel, de azzal, aki újra vissza fogja majd adni neked a reményt. És, ha megint összetörsz? Semmi gond, mert újból tovább mész majd, amikor eljött az ideje.
2015. augusztus 18.
Hullócsillagot várok. Nézem az apró kis fénylő pontokkal teli eget és várok. Várom a hullócsillagot és meg is érkezik. Csak egy szemvillanás. Ahogy végigfut az égen, majd eltűnik. Még egy pillanat sincs. Mégis gyönyörű, mégis lenyűgöző. Mégis várom. Újra és újra. Várom itt a padon, mert egy csoda. Egy röpke pillanat alatt elmúló csoda. De igazán én mást várok. Egy soha nem múló csodát. Nem a padon, hanem az életemben téged.
Tudod én szentül hiszem, hogy ha van Isten, nem valamelyikünkben van. Nem benned, bennem, hanem valahol kettőnk között. Ha van valami varázslatos ezen a világon, akkor az az, hogy megpróbáljuk megérteni a másikat, osztozni vele. Tudom ritkán van kilátás teljes sikerre, de kit érdekel? A fő, hogy megpróbáltuk.
2015. augusztus 17.
Ne raktározd tovább a fájdalmat, engedd el, menj tovább, ne bénítsd magad olyan emlékképekkel, amik már soha nem történnek meg újra. Nyitottnak kell lenned az újra, mert másképp örökre benne ragadsz egy érzésben, ami ha nem vigyázol, csak az őrületbe fog kergetni. Lépj túl rajta, nincs rá szükséged. Ha képtelen vagy rá, készülj fel a legrosszabbra. Az utolsó boldogságcseppet is kicsavarja a szívedből, majd darabokra tépi, te meg semmit sem tudsz tenni ellene egészen addig, amíg meg nem érted, hogy a szeretet nem bánt, nem sebez, nem akar fájdalmat okozni. Ellenben támogat, fogja a kezedet és erőt ad, hiszen nem fél melletted lenni.
- Egyszerűen csak el akartam felejteni őt.
- Persze, mintha az olyan könnyen menne.
- De tegyük fel, hogy miért is ne mehetne könnyen? Ahogy az életembe lépett egyik napról a másikra, úgy a távozás is lehetne ennyire egyszerű.
- Tudod, az igaz szerelmekkel pontosan ez a baj. Ha egyszer belépnek abba a bizonyos életbe, ahol dolguk van, akkor örökre ott is maradnak. Felejtsd el azt, hogy valaha ki fog kerülni onnan, mert ha ő volt az a bizonyos igazi, akkor bizony örökre ott fog maradni, mert ott van a helye.
2015. augusztus 15.
Csak ámulsz. Mennyi átváltozás, mennyi eltűnés, mennyi csoda, micsoda varázslat. Nem érted. Csak álmélkodsz, pedig egyik sem igazi és ezt te is tudod. Nem átváltozás, nem csoda. Csak látszat, illúzió. De létezik valóságos varázslat is. Igazi, átalakító varázslat. Ami nem látszat, hanem valóság. Amihez nem kell varázspálca, bűvésztrükk, illúzió. Más kell hozzá, te kellesz. A te szemed, mert a szemeddel varázsolsz. A lelkembe nézel és minden más lesz, szebb, jobb, igazi, élő. Életet varázsolsz lelkembe. Nem csak pillanatokra, nem csak egy mutatvány idejére, örökre. Gyönyörű szemeddel, a varázsszemeddel.
2015. augusztus 14.
Szép, szebb, legszebb, csodálatos, gyönyörű, elbűvölő, magával ragadó, vonzó, bájos, varázslatos, lenyűgöző. Hány és hány jelzőt mondhatnék a lényed leírására. Mind igaz. Miközben egyik sem az, mert egyik sem adja vissza a valóságot, egyik sem képes megközelíteni. Mert te mindezek felett állsz. Mindnél több vagy. Szavakban elmondhatatlanul.
Hangod közvetít. Szavakban mondja el, amit gondolsz, amit érzel. De ennél többet tesz, mert a te hangod más. Nem csak szavakat hordoz, nem csak gondolatokat, érzéseket közvetít. Bárki beszél hozzám, csak hang. Semmi több. De, ha a te hangod szólal meg. Az nem csak beszélgetés, nem csak szó. Élet, ha megszólalsz, hangod életre kel, simogat, átölel, megnyugtat, elvarázsol. Egy másik világba visz. A te világodba, ahol nem csak fülemmel hallom a hangodat, de lelkemmel is. Érezlek benne téged, akihez nincs fogható. Egész lényedet hallom benne. Azt, aki vagy, aki számomra vagy. Az egyetlen.
2015. augusztus 11.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)