Nem feledem a pillanatot, amikor először találkoztunk. Véletlen és váratlan volt. Először még jelentőséggel sem bírt. Aztán észrevétlenül beloptad magad a szívembe. Sokat beszélgettünk. Megnevettettél és törődtél velem. Színesebbek lettek a napjaim és perceim. A rövid beszélgetések után azt vettük észre, hogy már nem bírjuk ki, hogy ne halljuk egymást. Hogy ne írjunk a másiknak minden pillanatban. Észrevétlenül mélyültünk bele. Láthatatlan módon szövődtünk egymás életébe. Félelmetes, hogy annyira természetes minden, mintha mindig is ismertük volna egymást. Megdöbbentően ugyanolyanok vagyunk, együtt rugózik az agyunk minden pici szeglete. Imádom, hogy szeretsz, hogy szeretlek. Bár most távol vagyunk egymástól, ez nem számít. Már nem, nálunk nem. Mert minket egymásnak teremtettek. Furcsa dolog az élet. Addig rendezgette a sorainkat, mígnem ott álltunk egymás előtt, a lehető legjobb pillanatban, a legtisztább szívvel, hogy érezzük a legfantasztikusabb dolgot a világon. A csillapíthatatlan szerelmet.