Megismertem valakit, aki két részre szakadt. Az egyik fele létezett, a másik nem. Sajnos a nem létezőt szerettem meg jobban. Azt, amit én hozzá képzeltem a szavaihoz. A valóság viszont teljesen más volt. Nem értem, hogy lehet valakivel ennyit beszélni, amikor személyesen teljesen más. Ez sokszor van így az életben. A távolság és az idő hiány idealizálja az embereket. Valójában a saját képzeletünket szeretjük meg és ezt kivetítjük a külvilágra, mint egy létező álmot teremtve magunknak. Szeretnénk halogatni az ébredést, mert tudjuk, hogy fájdalmas.