Előre elterveztem, hogy az összes szörnyű dolgot a szemedbe mondom, de végül csak annyit tudtam neked mondani, hogy hiányzol.

Akármennyire is különbözünk, nem tudunk élni egymás nélkül.

Nem számít, hogy mennyire keményen próbálkozunk. Rá kell jönnünk, hogy néhány dolgot egyszerűen nem lehet helyrehozni.

Soha nem lesz már olyan, mint régen. Más lesz, de ez nem jelenti azt, hogy rosszabb.

- Amikor valakit ennyire szeretsz, a rossz sokkal rosszabbnak, a jó viszont sokkal jobbnak tűnik. Van ennek valami értelme?

- Van. Úgy hangzik, mintha bipoláris lennél.

- Ezt teszi az emberrel a szerelem.

Bocsásd meg nekem, hogy beszéltem, amikor hallgatnom kellett volna. Mérges voltam, amikor türelmesnek kellett volna lennem. Cselekedtem, amikor várnom kellett volna. Féltem, amikor örülnöm kellett volna. Veszekedtem, amikor biztatnom kellett volna. Bíráltam, amikor dicsérni kellett volna. Nemet mondtam, amikor igent kellett volna és igent mondtam, amikor nemet kellett volna.

A boldogság kulcsa? Megszerezni azt, akire a legjobban vágysz és sosem engedni el.

Olykor éveket húzol le olyan ember mellett, akivel már az utad rég nem fut össze. Talán a megszokás vagy a félelem a változtatástól, az egyedülléttől. Az is lehet, hogy még a csöppnyi szeretet, az emlékek, ami összeköt kettőtöket. Viszont érzed, hogy nem jó, nem találod mellette a helyed. Mennél, maradnál, már magad sem tudod. Viszont be kell látni, hogy ha már nem megy, akkor el kell engedni egymás kezét, hisz az ember a legszebb éveit képes elvesztegetni csupán félelemből. Két embernek addig van maradása egymás mellett, amíg tudtok mit mondani a másiknak, amíg a kapcsolat többé tesz. Amikor van miért, van kiért áthidalni a problémákat, együtt legyőzni azokat, kéz a kézben. Együtt, egymásért, önmagadért.

Menj a francba, de utána gyere vissza.

- Most nézd meg, hogy mit tettél velem.

- Mit?

- Miattad gyáva lettem, rettenetesen félek.

- De hát mitől félsz?

- Attól, hogy magamra hagysz. Attól, hogy elveszítelek.

- Szereted?

- Nagyon kedves és odafigyel rám.

- Szereted?

- Észreveszi, ha valami bajom van.

- Nem ezt kérdeztem. Azt kérdeztem, hogy szereted?

- Szeretem, amikor hozzám ér, amikor átölel, amikor megpuszil, amikor csak rám néz, azokkal a zöld szemekkel. De, hogy őt magát szeretem-e? Azt még el kell döntenem.

Küzdök. De, hogy ellened vagy érted? Én magam sem tudom.

A lány feküdt az ágyon, csak nézett maga elé, a sötétségben. Komolyan ezt tette? Komolyan egy olyan embert ölelt át és csókolt meg, akit egyáltalán nem lett volna szabad? Marcangolta saját magát, amikor halkan kinyílt az ajtó. A fiú volt az. Látta, hogy a lány még fent van, így hát egy szó nélkül becsukta az ajtót és bebújt a lány mellé, a takaró alá. Átkarolta, hozzábújt. Teste minden négyzetcentiméterén érezni akarta a lány bőrének érintését. A lány magához húzta a kezét, megpuszilta, majd melléhez, a dobogó szívéhez tette. A fiú elmosolyodott és egy csókot lehelt a lány nyakára. Nem szóltak egymáshoz semmit, csak hallgattak. Így telt el pár perc, mire a lány megfordult, így már szemben feküdt a fiúval. Csak nézték egymást, majd a lány megszólalt.

- Ezt nem lenne szabad.

- Tudom, de nem tudok magamnak parancsolni. Képtelen vagyok rá.

- Félek. Félek, hogy mi lesz ebből. Félek, hogy az emberek, hogy fognak rám tekinteni. Félek a holnaptól.

- Ne rágódj ezen. Egyelőre ne. Most csak élj annak, hogy itt vagy velem. Ne gyötörjenek a holnap kételyei.

- Nehéz.

- Tudom.

- Megéri?

- Számomra biztosan. Te vagy az életemben az első, akiért megéri.

A falon van egy vers. Veszteség a címe. A vers, csupán három szóból áll, de a költő összekarcolta. A veszteséget nem lehet elolvasni. A veszteséget csak érezni lehet.

Nem hiszek benned, nem hiszek bennünk.

- Sajnálom, szakítani akarok veled.

- Kaphatok egy búcsúölelést?

- Persze.

- Várj, te hozzám tartozol.

Mindig az újrakezdés az igazi folytatás.

- Elveszed, amit akarsz, mert örömet okoz. Ez nem szerelem, csak valami céltalan lelkesedés, amit ki akarsz elégíteni. Távol attól, ami számít.

- Mi számít?

- A bizalom, a felelősség, vállalni a döntéseid terheit egy életen át. Méltó lenni hozzájuk és főképpen nem bántani a szerelmedet.

Az emlékek nem csak a múltról szólnak, meghatározzák a jövőnket.

Akkor kell a legfényesebben ragyognod, amikor minden sötét körülötted.

Nem, nem vagyunk rendben. Kell valami jó. Kell valami, amit helyesnek érzek. Nem vagyok letörve, nincs összetörve a szívem, nem gyászolok. Nem halt meg, csak odakint van. Odakint éli az álmait és tudom, hogy boldog és ezért büszke vagyok rá. De van ez az érzés, ami miatt nem lesz teljesen igazságos vagy jó. Ő éli az életét, napról napra, boldogan, nélkülem. De minden reggel felkelek és itt ez az űr, ez az érzés. Lehet, hogy az én álmaimnak vége. Lehet, hogy én már megéltem az álmom és most vége. Most valahol máshol van, én pedig elengedtem és lehet, hogy rosszul tettem.

A legfájdalmasabb dolog az, amikor nem tudsz annak segíteni, akit a legjobban szeretsz.

Talán egy nap majd megfordul a kocka és te sírsz értem. Várom azt a napot tűkön ülve, mert nem fogok elszaladni, visszamegyek hozzád. Tudom, ostoba vagyok, de szeretlek, ez a legnagyobb hibám.

Az ész a könnyű kapcsolatot keresi, a szív a lelki társat.

Meg lehet tanulni, hogy a megfelelő férfit szeressük? Persze. Inkább azzal van gond, hogy elfelejtsük a nem megfelelő férfit, aki csak úgy belépett az életünkbe, kopogtatás nélkül, mert arra járt és látta, hogy nyitva van az ajtó.

Melletted megtanultam milyen lenni. Hogy milyen az illatodhoz nőni, a rezdülésből tudni, a szemedben csodákat látni, hangtalanul kiabálni. Kicsit boldognak, fáradtnak, esténként elvétve görcsösnek, hogy milyen párnának, ölelésnek, de főként titoknak lenni. Megtanultam nem reggelizni, fűben ázni, padlón feküdni, segget rázva táncolni, aztán szétesni. Megalázkodni és elégedni, elhasználódni, nem érezni és élvezni. Játszani, ötször esni és hatszor kelni föl, bocsájtani, szerepelni, várni akkor is, ha nincs értelme. Megtanultam kedves lenni, időt sokba osztani, elhallgatni, szoknyában járni, közben nem, aztán meg gyorsan elaludni. Megtanultam, hogy milyen előtted, zárt ajtóknál állni, fejet hajtani és távolról még lenni. Egy kattintással minden fényforrást megszüntetni, fázni, beszélni, közben meg rád gondolni.

Csak az, hogy ülj megint mellettem és nevessünk. Legyen végtelenül nehéz, hogy önuralmat nem hiába tanultam. Hogy csak nézzelek és értselek. Tudjam, hogy rajta vagy az úton és közeledünk. Nem hiszem, hogy egyetlen könny is felesleges volt vagy hogy ne illeszkednénk. Hogy nem éri meg? Nem, nem hiszem. Hordozzuk egymást és olyan sokszor boldogok vagyunk. Még, ha most is könnyesek a szemeim, de a hitemet nem adom.

Még megdobogtatod a szívem, de már semmi sem olyan, mint régen.

Megismertem valakit, aki két részre szakadt. Az egyik fele létezett, a másik nem. Sajnos a nem létezőt szerettem meg jobban. Azt, amit én hozzá képzeltem a szavaihoz. A valóság viszont teljesen más volt. Nem értem, hogy lehet valakivel ennyit beszélni, amikor személyesen teljesen más. Ez sokszor van így az életben. A távolság és az idő hiány idealizálja az embereket. Valójában a saját képzeletünket szeretjük meg és ezt kivetítjük a külvilágra, mint egy létező álmot teremtve magunknak. Szeretnénk halogatni az ébredést, mert tudjuk, hogy fájdalmas.

Vannak helyzetek, amikor nem játszhatunk szerepeket. Néha csak ott állsz valaki előtt és érzed, hogy mellette nem tudsz más lenni. Valaki, aki miatt elhiszed, hogy bizonyos módon te is szép vagy, és hogy megérte annyit szenvedni, és hogy sokkal többet érsz azoknál az embereknél, akik éveken keresztül tönkre tették az életed. Lehetne mondani, hogy ez most olyan, mint a könyvekben, ez az amit eddig a filmekben láttam, de közhely lenne. Pedig az, tényleg szerelem. Sokáig hittem az első kapcsolat varázsában és ez most is így van. Életemben először úgy érzem, hogy ez most az. Nagy betűkkel meg rózsaszín felhőkkel, várakozással teli és minden egyes pillanata különleges. A múlt pedig tényleg nem számít, csak az érdekel, hogy a jövő szép legyen.

A szerelem szó új értelmet nyert, amióta vagy nekem.

Ahhoz, hogy a szerelem sikeresen házasságba bolondítsa az embert, szükséges azt a látszatot keltenie, hogy az érzés sohasem fog véget érni. Ezt az illúziót csak erősítik a kulturális hagyományaink. Minden gyerek azt olvassa, hogy a királyfi meg a királylány egybekelnek és boldogan élnek, amíg meg nem halnak. További mítoszok tudomásunkra hozzák, hogy akik egymásnak vannak teremtve, előbb-utóbb megtalálják egymást. Továbbá, hogy a csillagokban meg van írva, hogy ki kihez illik és amikor találkozunk választottunkkal, a szerelem hozzásegít a felismeréshez. Miután rátaláltunk a lényre, akit a magasságos ég is nekünk teremtett és tökéletesen illünk is egymáshoz, nyilvánvaló hogy tökéletes boldogságban és egyetértésben fogunk élni, amíg csak le nem peregnek életünk lapjai. Ha azonban mégsem illünk össze tökéletesen, nem felelünk meg egymásnak maradéktalanul, veszekedésekre kerül sor és a szerelemnek vége szakad. Nyilvánvaló, hogy szörnyű hiba történt, rosszul olvastuk el, ami pedig meg van írva a csillagokban, nem a nekünk teremtett lénnyel kötöttük össze az életünket. Amit szerelemnek hittünk, nem az volt az igazi szerelem és nincs mit tenni. Vagy örökre boldogtalanul élünk, vagy beadjuk a válókeresetet.

Végre megint van értelme a napoknak.

Van a napkelte, a lenyűgöző, a talányos. Hiszen mindig más. Leírhatatlan, ahogy naponta más és más, pillanatról pillanatra más és más, milliónyi szépséget ad, leírhatatlan színeinek gazdagsága az élénk vöröstől a titokzatos halvány rózsaszínig. Talányosan mutatja meg magát neked és talán magában hordozza napodat. Mindig elvarázsol, mindig rabul ejt. Megunhatatlan, de van, amikor nem így kel a Nap. Nem színekbe burkolózva, nem talányosan játszva, nem tündökölve. Hanem talán kócosan, álmos szemekkel, gyűrött arcocskával, nyűgösen. Nem ragyogva, nem pompázva. Mégis ez a legszebb napkelte, minden napfelkelte közt a legcsodálatosabb. Aki talán minden reggel ilyen, kócos, álmos, gyűrött, nyűgös, mégis megunhatatlan. Mert a legszebb napkelte ő, a kedves. Létezik ilyen napkelte.

A szépség nem az arcodon van, hanem a mosolyodban és a szívedben. Valójában az tartja melletted a másikat, ugyanis a külsőségek csak ideiglenesen elégíthetnek ki, míg a tiszta szeretet akár egy életen át elég lehet.

A szerető szív mindent átél, mindent eltűr, mindent megbocsát, mindent elnéz és nem tud ítéletet mondani. Gyenge az igaz látáshoz. Túlságosan benne van a másikban, összekeveredik vele, átöleli, még a tüskéivel együtt is. Bármilyen riasztó bajt, vétket, hibát lát a másikban, ha egyáltalán lát, azt mondja, hogy jaj, szegénykém. Együtt fáj vele. Ha a másik a pokolba tart, sajgó, szomorú szívvel, de megy vele.

Nem hiszem, hogy valaha is akadna bárki, akit jobban szeretnék nála. Nem hiszem, hogy akarok találni bárkit is. Őt akarom.

Az a helyzet, hogy egy pocsék nap végén, nyűgösen, fáradtan, csüggedten álltam a zuhany alatt és semmi más nem jutott eszembe, mint az, hogy hiányzik. Őrülten hiányzik, mert szeretem, még annál is jobban, ahogy az életemet szeretem. Amíg azon rágódtam, hogy mekkora szívás az egész, ott somfordált körülöttem a halk gondolat, hogy ha velem lenne, még ez a sok borzalom is elviselhetőnek tűnne. Mellette hajlandó vagyok kiegyezni az élet viszontagságaival.

Megrémiszt, amikor arra gondolok, hogy nincs együtt jövőnk. Aztán rájövök, hogy talán mégis van. Talán lesznek még éveink és ki tudja, mennyi időnk és még jobban megrémülök. Hirtelen a lezárt akta végéről hiányzik az utolsó lap.

A zene gyógyít, nyugtat, békességet ad. A lágy dallam elvarázsol, békét hoz a szívedbe, elfelejtesz mindent. Árad feléd, árad beléd. Szétárad benned, feloldja a félelmeket, az aggodalmakat, a fájdalmakat, megnyugtat. Megnyugtatsz, mert te vagy a zene, a dallam. Ez a dallam árad felém, amikor meghallom hangodat és szeretem a hangodat. Szeretem hallgatni. Betöltesz, megnyugtatsz, elvarázsolsz, meggyógyítasz a legszebb zenével.

Hiába változol, ha minden más ugyanolyan marad.

Kincseket mutatnak, felbecsülhetetlen értékű tárgyakat. Nagyon szépek. A történelem darabjai, a múlt felidézői. Elképzelem, amikor ezek a tárgyak nem vitrinben álltak, hanem a hétköznapi élet kiegészítői voltak. Ma pedig felbecsülhetetlen értékű kincsek. Nézem őket, lenyűgöznek. Szép kincsek, de a legszebb kincs nem a szemem előtt van, nem vitrinben. A legszebb, legdrágább kincs a szívemben van. Életem legértékesebb, legszebb része. A szívemben, ott őrzöm. Őrizlek téged.

Inkább szenvedek vele, mint hogy veled unatkozzak.

Az emberi kapcsolatok nagyon furcsák. Már az, hogy egyszer csak együtt vagyok valakivel, aki után hosszú évekig sóvárogtam. Együtt eszem, együtt alszom, együtt élek vele, szeretem őt, szerelmes vagyok belé kétségbeesetten, vele és csak vele szeretkezem, esténként beszélgetünk, néha elmegyünk ide-oda, aztán hirtelen, csak mert ő úgy gondolja, az egésznek vége, hirtelen tényleg vége.

A szíved majd meghasad, amikor már azt hiszed, hogy sikerült elfelejtened és meg vagy lepődve magadon, hogy egész könnyen ment és hamar túltetted rajta magad. De ekkor meghallasz egy zenét csak pár másodpercnyit belőle és a gondosan óvott sebek felszakadnak. Azt hiszed, hogy soha többé nem lesz jobb és ez valamilyen szinten igaz is. A fájdalom teljesen soha nem fog elmúlni, a seb, ha be is gyógyul, a sebhely az ott lesz. Akárhányszor meglátod vagy akár a nevét hallod, csak azt a nevet, nem kell, hogy róla legyen szó, csak azt a bizonyos nevet. Arról is csak ő fog eszedbe jutni és a sebek ismét felszakadnak. Akaratlanul is, de belegondolsz, hogy milyen jó lenne vele, milyen jó lenne érezni vagy akár látni is, még ha ő nem is szeret, de neked elég lenne maga a tudat is, hogy vele lehetsz. Ekkor nem tudsz ép ésszel gondolkodni, beleőrülsz újra és újra, hogy mással van, az jár mindig a fejedbe, hogy vajon hol ronthattad el. Mit nem tettél meg érte, de aztán rájössz, amit ő mindvégig tudott: képes lennél érte bármire, akkor is és most is. Mert szereted, ő ezt kihasználva megcsillantja előtted a remény legapróbb sugarát. Te ismét boldog vagy és amikor megkapta, amit akart, újból tovább áll és megint kezdődik minden elölről.

Minden egyes percben csak arra gondolok, hogy mit csinálhatnánk ketten, ha itt lennél.

Sok időn keresztül vártam arra, hogy keress. Minden nap az ablakban ültem és bámultam az utcát, hátha végre kopogtatsz az ajtómon. Minden délután csukott szemmel sétáltam végig a lakáson és mikor a szobám ajtajához értem izgatottan nyitottam ki a szemem, mert azt hittem az ágyamon ülve vársz haza, de te nem jöttél és nem vártál. Aztán újra találkoztunk, nem gondoltam volna, hogy valaha látom még azt a szemedben, amit már rég nem láttam. Komolyan elgondolkodtam azon, hogy mi lenne ha újra szeretnélek? Ha újra szerelmes lennék beléd? Nem tudtam eldönteni. Elkezdtem keresni a régi leveleket, üzeneteket és végig olvastam a naplóm összes olyan fejezetét, amiben te vagy a főszereplő és rájöttem, nem tudnám újra elviselni a hiányod. Félek attól, hogy ismét magamra hagysz. Sajnos nem bírnám ki többször, pedig még a mai napon is úgy keltem fel, hogy végig tapogattam az ágy másik oldalát, hátha éjjel érkeztél.

Nehéz csalódottnak lenni, amikor azt kapod, amire eleve számítottál.

Egy lánynak háromfajta srác létezik az életében. Az egyik az, aki miatt azt fogja hinni, hogy a hiba benne van és sosem lesz elég jó senkinek. A második az, aki a csillagokat is lehozná neki, de mégsem lobbant lángra benne semmilyen tüzet. A harmadik, aki nem lesz tökéletes, aki nem meseszerűen bukkan majd fel, hanem akkor, amikor már lemondott róla. Akivel a tökéletlen dolgok is tökéletesek lesznek, akivel a percek éveknek tűnnek, akire a szívét, minden félelem nélkül rábízhatja.

Ez olyan, mint egy sikítás, amit senki sem hall. Szinte szégyelled magad, hogy valaki annyira fontos lehet, hogy nélküle semminek érzed magad. Soha senki nem fogja megérteni, mennyire fáj ez. Reménytelennek érzed magad, mintha semmi nem tudna megmenteni. Amikor vége és elmúlt, szinte kívánod, hogy visszakaphasd azt a sok rosszat, csak azért, hogy megkaphasd a jót is.