Semmit nem akarok jobban, mint elcsábítani téged, teljesíteni minden vágyadat, míg már senki más nem létezik számodra, csak én.

Eltűnni csendben, az volna jó.

Kimutatni a szerelmemet olyan érzés, mint ugrókötelezni. Egyszerre félek attól, hogy vagy túl gyorsan vagy túl lassan ugrok. Nem akarok elesni, de érezni akarom az extázist.

Érezte, ahogy ajka az övéhez ér és ennyi volt. Minden kérdésére választ kapott, minden félelme lecsillapult, minden kétsége megszűnt. Amit ekkor érzett, nem egyszerű szenvedély volt, hanem horzsoló gyengédség és olyan erős szerelem, hogy belül beleremegett. Hazatért, ide tartozott és végre idetalált. Vele otthon volt.

Ha szerelmes vagy, még álmodni sem tudsz magadnak valakit, akit jobban, mélyebben és erősebben szeretsz, mint őt. Ha álmodsz, csakis őt álmodod. Az igazi szeretetben ugyanis az élet valósága és a lélek valósága egybeesik. A szeretetben fedésbe kerül az eszményi és a reális. Behunyod a szemed és őt látod. Kinyitod és őt látod. Elalszol és vele álmodsz. Nincs jobb és vonzóbb, és ismerősebb, mint ő.

A megbocsátás oka, hogy nem akarunk magunknak több fájdalmat.

Akkor hirtelen, egy pillanat alatt, egyszer az életben meglátsz valakit és tudod, hogy minden álmod valóra vált. Olyan ez, mint amikor felébred az ember, a feje még kába, a látása homályos, nem is tudja pontosan miért, aztán hirtelen, a reggeli teaivás közepén eszébe jut az álma. Először csak az álom kis szelete, aztán nagyobbik része, aztán az egész. Fölidéződik hirtelen a teljes történet színhelyestől, szereplőstől. Ismerős lesz az egész és az ember szeretne visszajutni az álom színhelyére, de nem tud. Akármennyire próbálja, nem tud. Az álom üldözi majd tovább. Lehet, hogy egy napig. Lehet, hogy egy életen át. Ezt is megtehettem volna. Megtehettem volna, hogy hagyom, hogy a képed üldözzön egy életen át. De ezt nem akartam. Elhatároztam, hogy inkább rohanok, mint egy őrült, hogy visszajussak az álmomhoz, mielőtt túl késő lenne mindkettőnknek. Ezért jöttem el hozzád. Nem tudtalak volna csak úgy, könnyedén elveszíteni, nem bizony, ennyi év várakozás után.

A farmeromat tépd szét, ne a szívemet.

Este behunyod a szemed, elalszol és az álmok világában találkozol vele. Ám egy napon történik valami. Egy napon kilép az álmaidból és melléd szegődik. Valósággá válik és ekkor különös dolog történik. Már nem jelenik meg álmaidban. Nem találkozol vele éjjelente, nem beszélsz vele álmaidban. De ez nem csoda, hiszen kilépett onnan, belépett a való világodba.

Nem ígértél semmit, de attól még fáj ez a semmi.

Azt élvezi mindenki a legjobban, amit a legnehezebben ér el vagy el sem ér. Nem érted, nem hiszed, nem akarod, nem látod vagy nem hallod, nem érzékeled, elutasítod. Mégis úgy vonz, mint a mágnes, te vagy a pozitív, ő a negatív és fordítva. Kizárod, mégis ott van. Elszalasztod, mégis visszajön. Ő a te ellentéted, akit amint elengedsz, hozzád csapódik.

Tudom, hogy totál el vagyunk cseszve, oké? Ösztönösen cselekszem, indulatos vagyok és te úgy fel tudsz bőszíteni, mint senki más. Az egyik pillanatban úgy viselkedsz, mintha gyűlölnél, a másikban szükséged van rám. Soha, semmit nem tudok úgy csinálni, ahogy kell és nem érdemellek meg, de a francba is, szeretlek. Jobban, mint az életben valaha is bárkit vagy bármit. Amikor mellettem vagy, nincs szükségem piára vagy pénzre, vagy verekedésre, vagy egy éjszakás kalandokra. Nincs szükségem másra, csak rád. Csakis rád gondolok, csakis rólad ábrándozom. Te vagy, akit akarok.

A szavakat nem csak hangoztatni, hanem éreztetni is kell.

Két ember kapcsolatában sosem az akadályok számítanak, hanem a szeretet. Ami az akadályokat is lebonthatja, ha megélik. Mert az akadályok csak részei az életnek, amik folyamatosan alakulnak és akár már holnap eltűnhetnek. A szeretet viszont örök.

Lehetnék tökéletes és az még mindig nem lenne elég.

Lehetséges, hogy az ember nem tudja, hogy mi a zsánere? Hogy azt se tudja, hogy van zsánere, amíg hirtelen szembe nem találja magát vele?

Nem mutatom, hogy fáj, pedig ordít rólam az elhagyatottság.

Egy hangjegy voltam, a süket füledben.

Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy jól vagyok? Hát, hazudtam.

Nem hívhatsz fel azzal, hogy hiányzom, ezt nem telefonon akarom megbeszélni. Ne írj sms-t és ne írj email-t, és ne írj semmit a falamra. Ha tényleg hiányzom, akkor nőj fel és gyere ide, mert én itt leszek.

Én hiszek benned. Annak ellenére, hogy minden második rezdüléseddel elbizonytalanítasz. Annak ellenére, hogy néha napján kutyába se veszel, én valamiért mégis hiszek benned, bennünk. Hiszem, szent meggyőződésem, hogy ha két embernek együtt kell lennie, hát nincs se szélvész, se orkán vagy egy másik nő, aki ennek az útjába tudna állni. Lehet a legbutább szőke, a legcsintalanabb mosollyal, akkor sincs elég ereje hozzá, hogy két olyan ember közé álljon, akiknek már megvan a végzete. Én ebben hiszek.

Aztán másnap reggel, ott az üres játszótéren ülve értettem meg. Ahogy a párát töröltük le a padról, ahogy a pocsolyák megtörték az első napsugarakat. Ahogy átjárt minket a fény és a kesernyés félelem, hogy van mit veszítenünk, és nem akartam. Mindennél jobban meg akartalak tartani. Bármit megtettem volna, csak ne mondj egyetlen olyan szót se, ami késként érkezne a gyógyulófélben lévő szívembe és nem mondtál. Nem is akartál. Ekkor értettem meg, hogy mégis szükségünk van valamire ebben a világban. Egy társra, olyan igazira, aki néha nem úgy működik, mint szeretnénk, pontosan attól, mert igazi és éppen ezért csodás, hogy lélegzik, hogy fogod a kezét és önálló életet él. Nem olyat, amit te elvárnál tőle és aztán már tudtam, hogy minden a helyén van. Minden a saját kis medrében folyik és persze nem mindig könnyű, de pont ettől szép.

Te sokkal jobbat érdemelsz. Olyasvalakit, aki a szíve minden dobbanásával szeret téged, aki állandóan rád gondol. Olyasvalakit, aki mindennap, minden percben csak arra tud gondolni, hogy vajon mit csinálsz most, hol lehetsz, kivel és vajon jól vagy-e. Olyan emberre van szükséged, aki segít elérni az álmaidat és megvéd a félelmeidtől. Aki tisztelettel bánik veled, szereti minden porcikádat, különösen a hibáidat. Olyan valakivel kéne együtt lenned, aki boldoggá tud tenni, igazán boldoggá, felhőtlenül boldoggá. Azzal az emberrel, akinek már évekkel ezelőtt meg kellett volna ragadnia a lehetőséget, hogy veled lehessen, ahelyett, hogy megijed és nem meri megpróbálni. De már nem félek. Végre itt van egy esély számunkra. Ne féljünk többé, vágjunk bele. Megígérem, hogy boldoggá teszlek.

Szeretem a mosolyát, a haját. Szeretem a térdét. Szeretem azt a szív alakú anyajegyet a melle fölött. Szeretem azt, ahogyan néha megnyalja az ajkát, mielőtt megszólal. Szeretem a nevetését, az arckifejezését, azt amikor alszik. Szeretem, hogy miatta azt érzem, hogy minden lehetséges, hogy érdemes élni.

Semmi sem tart örökké, de valami különleges, tarthat egy életen át.

Tudod, mi a legrosszabb ebben az egészben? Hogy neked is épp úgy kellek, mint te nekem.

Tetszel nekem, van valami a szemedben, a mosolyodban, valami varázslatos. Tudod, mikor a legjobb? Amikor közönyös képet vágsz, amikor mogorva vagy, mert olyankor nincs benned semmi kedvemre való. Azt hiszem, azokban a pillanatokban el tudom hitetni magammal, hogy nem is tetszel és akkor végre szabad lehetek egy kicsit, csak pár percre, amíg el nem mosolyodsz.

Tudod, mit nem hiszek el? Hogy te az enyém vagy.

Mindent megtettem. Mindent, amit lehetett.

Minden békés és nyugodt. Elrejt a kis szoba a külvilág elől. Még mindig a legjobb érzés melletted elaludni, hallgatni a lelassult lélegzeted, a szabályossá csitult szívdobogásod, a szuszogásod, a homlokomat a tiédhez nyomni, elveszni az ölelésedben vagy félálomban észlelni, hogy épp betakarsz. Aztán reggel egy homlokpuszira ébredni. Ilyenkor mindig azt érzem, hogy semmi sem lehetne tökéletesebb vagy szebb a mosttól. Amikor a kezem a mellkasodra teszed, hogy érzed, én meg csak mosolygom, hogy hetek óta figyelem, ahogy a szíved ütemtelenül kalapál odabent a mellkasodban, amikor veled vagyok. Este vagy a legaranyosabb, amikor fürdeni készülsz, fogat mosol, a csapzott hajaddal, a kockás nadrágodban a lámpa halvány fényében állsz. Hátad, mint egy hatalmas térkép, két tenyeremmel fedezem fel minden porcikáját, aztán te az enyémet, a gerincvonalam mentén. Szíveket rajzolsz ujjaiddal a derekamra, aztán egyre bonyolultabb formákat, én pedig csak fekszem a mellkasodon és próbálom kitalálni őket. Szemedben huncut mosoly, puha száddal vándorútra kelsz, én meg hagyom. Szeretlek, már nem félek kimondani. Bár most négy napig az alvópólóddal kell beérnem, majd ezekre gondolok, meg a reggeli csíkszemeidre.

Velem megöregedni a lehető legjobb, ami történhet veled.

- Szeretsz?

- Hát...

- Rossz válasz.

- Meg se hallgatsz, nekem ebből elég. Nem is bízol bennem, nem is hiszel nekem. Elmegyek.

- Látod, nem szeretsz. Te vagy az, aki elmész, nem én.

- Te vagy az, aki nem állít meg.

- Szeretlek.

- Én is szeretlek.

Egyszer szeretnék elmenni kocsikázni. Csak te, én, az országút és a rádió. A kék ég, a szürke utak és az ablakok lehúzva. Beszélnénk mindenről vagy akár a semmiről, és kiénekelnénk a szívünket, és olyan emlékeket szereznénk, amiket soha, de soha nem felejtenénk el. Csak te és én.

Kapaszkodnom kellett volna beléd, nem kellett volna, hogy elengedjelek.

Szünet nélkül bámultuk egymást. Ő elmosolyodott, majd tudtam, hogy minden rendben van. Életemben először biztonságban éreztem magam. Életemben először teljesnek éreztem magam. Nem könnyebbültem meg, mert tudtam, hogy nehéz lesz. Mindenben különböztünk, de egy dologban teljesen egyformák voltunk. A másikért éltünk.

Csak egy hétköznapi lány szeretnék lenni, aki szeret és akit szeretnek.

Figyelmeztetlek, nem leszek jó ebben. Virágot hozni, fogni a kezed, valószínűleg a születésnapodat is elfelejtem. De, ha ezt valakivel végigcsinálom, az csak te leszel.

- Tudod, hogy mondják, ha szeretsz valamit, útjára engeded.

- Mi lesz, ha nem jön vissza?

- Van, ami visszajön. Van, ami nem. Én mindenesetre mindig vissza fogok jönni hozzád.

- Te nem ragyogsz.

- De igen, ha veled vagyok.

Nem bírom, hogy nem érhetek hozzád akármikor.

A levél nem elég, a telefon sem, csak a találkozás. Mert kell a közelség, az érintés, a mosoly, kellenek a szemek. Kellenek ezek a pillanatok, a találkozások, hogy a lélekben megrajzolt képet a valóságban tudjuk kiszínezni, hogy az álomba beköltözzön a valóság, hogy az ünnepnapok mellett meglássuk a hétköznapokat is, a másikat.

Már túl késő volt. Minden tette, minden mondata megfelelő volt, csak éppen elkésett velük.

Egy plüss soha nem pótolhat olyasvalakit, akit igazán szeretünk.

A csend is más, pedig ugyanúgy csend. A szó, a hang hiánya. Mégsem ugyanaz, mert nem mindegy, kivel vagy csendben és miért. A csend lehet teljesen süket, de lehet hihetetlenül zajos. Lehet benne nyomasztó üresség, de lehet benne madárdal, tengermoraj, erdősusogás, esőkopogás, szerelmes suttogás. Bármi lehet, mert csak attól függ, kivel vagy csendben.

Megbocsátunk, amíg szeretünk.

Van egy olyan helyzet, amikor nem a másikkal szemben vagy hátrányban, hanem együtt vagytok hátrányban. Amikor közösen játszotok, látszólag egymásért, de valahogy mindig hiba csúszik a játékba és vesztésre álltok, és innen szép győzni. De csak úgy lehet, ha mindketten érzitek, hogy szükségetek van egymásra, hogy kell a másik, hogy akarod a másikat. Igen, akkor lehet győzni, de csak együtt. A célért, a győzelemért, egymásért.

A pasik olyanok, mint a magassarkúak. Fájdalmat okoznak, de ennek ellenére szeretjük őket.

Amikor először találkoztunk emlékszem, hogy a szívem azt suttogta, lehet hogy most más lesz.

Túlságosan is jól működött a kapcsolatunk, túlságosan is boldog voltam vele, így aztán kényszeresen próbálgattam a határait. Hogy vajon mit bír el és mikor roppan meg. Összetörni persze nem akartam, csak teszteltem. Mert mire jó a tökéletes, ha nem látjuk a határait? A francba is, mekkora zagyvaság. Az igazság az, hogy féltem a boldogságtól.

Minden olyan törékeny és félek tőle. Félek, hogy majd az idő össze is töri vagy a távolság. A hit néha hitvány ragasztó. Néha, bízz bennem és várj rám. Nem kell, hogy a felszínen, csak mélyen magadban és keress. Keress, ott leszek, ahol a szíved. Életed utolsó menekülése, hozzám legyen.

Egyszerűen csak boldog vagyok. Életre kelt az álmom, amibe az elmúlt hetekben kapaszkodtam. Újra és újra azt képzeltem, hogy eljön majd a pillanat, amikor kiderül, hogy végig engem szerettél és csak valamiféle borzalmas félreértés történt. Hogy majd minden fájdalmas rossz emlék a ködbe vész és újra veled lehetek, és megtörtént.