Akartam, hogy repülj, de mégsem akartam a saját szárnyaimat odaadni.

Bőrödön át áramlik felém az, amit a száddal tagadsz.

A legrosszabb, hogy néha csak úgy random eszembe jutsz. Eszembe jut egy pillanat, egy mosoly, egy érintés. Ahogy órákig ültünk egymás mellett és csak beszélgettünk. Nem számított a hely, az idő. Eszembe jut, amikor búcsúztunk, te magadhoz szorítottál, én lábujjhegyre álltam és megcsókoltál. Amikor egymást átölelve feküdtünk. Már akkor magadhoz láncoltál. Emlékszem mindenre, ami mondtál, de te? Te emlékszel még? A közös terveinkre, az ígéreteidre?

Amikor hívnád, de félsz, hogy úgyse jön, mert fontosabb dolga van, mint a te kis életeddel foglalkozni. Amikor legszívesebben széttépnél valamit vagy valakit, akár a világot. Amikor várod, hogy jöjjön és végighallgasson, de főleg megértsen, de esze ágában sincs ilyesmi. Amikor te sem tudod, hogy mi lenne jobb, menni vagy maradni, hagyni hogy menjen vagy marasztalni.

Nem tudom, hogy miért csinálod ezt velem. Már így is jobban szeretlek, mint amit a szívem el tud viselni. Mosolyogsz rám anélkül, hogy tudnád, ez mit tesz velem. Megölelsz, de nem látsz többnek egyszerű barátnál. Egy nap nem fogom tovább bírni. Hiszen már most is alig tudom kontrollálni magam.

Tudom, hogy nem ez a vég. Tudom, hogy féltesz még.

Hiányzik, hogy valaki megkérdezze, hogy merre vagyok. Hiányzik, hogy valaki feldobja az éjszakáimat. Hiányzik, hogy hiányozzak valakinek. Hiányzik, hogy valaki akarja az ölelésemet. Hiányzik, hogy valaki mellett legyek. Hiányzik az, hogy valaki törődjön velem. Hiányzik, hogy valaki emlékeztessen arra mennyire különleges vagyok. Hiányzik, hogy fontos legyek valakinek.

- Mit akarsz tőlem?

- Azt akarom, hogy mellettem légy a sötétben, hogy átölelj, hogy továbbra is szeress, hogy siess a segítségemre, amikor félek, hogy gyere el velem a szakadék szélére és nézd meg, hogy mi van ott.

Rád gondolok és a múltra, amelyet együtt színeztünk újra és újra.

Nem tudod tagadni, hisz látszik rajtad. Szereted a jelened, de hiányzik a múltad.

A baj az, hogy a jóban-rosszbant az emberek inkább csak a jóbanra értik.

Amikor a szemedbe néz és te elolvadsz. Amikor egész éjjel a párnát szagolod, ahol feje pihent, hogy még egy kicsit őrizd az illatát. Amikor nappal csak rá gondolsz, éjjel pedig csak róla álmodsz. Amikor számolod a másodperceket a következő találkozásig. Amikor két méterrel a föld felett lebegsz. Amikor senki más nem érdekel, mégis mindenkivel mézesmázosan kedves vagy. Amikor kitakarítod az egész lakást, felhúzod a legszebb ruhád és teljes pompában várod, és örülsz, még ha késett is. Amikor hiányzik már akkor is, ha csak a fürdőbe ment. Amikor úgy nézel rá, mint az utolsó csodára a földön, akkor szerelmes vagy.

Tegnap éjjel az ágyamon ültem és azon gondolkoztam sírva, vajon hogy lehet az, hogy folyton csak beszélsz és beszélsz, de amikor érzelmekről lenne szó annyira szótlanná válsz.

Szerintem nem a sors választ el embereket. Embert csakis ember hagyhat el.

Nem azért nem kereslek, mert nem hiányzol, hanem mert abban reménykedem, hogy te fogsz engem.

Kitörölhetem az üzeneteidet, de sosem fogom elfelejteni mit írtál. Abbahagyhatjuk a beszélgetést, de sosem fogom elfelejteni a hangod. Abbahagyhatjuk egymás ölelését, de sosem fogom elfelejteni az illatod. Tehetünk akármit, én sosem fogom elfelejteni.

Talán megbántam azt, hogy hogyan végződött a kapcsolatunk, de azt sosem fogom megbánni, amink volt.

Amikor zokogva omlasz a földre. Amikor reszketsz az aggodalomtól. Amikor legszívesebben fejbe csapnád egy serpenyővel, hogy már megint hol volt, hogy már megint hagyta, hogy halálra aggód magad. Amikor minden nap azért puffogsz, hogy miért nem lehet felvenni a telefont elsőre, miért kell harmincszor hívnod, mire eléred. Amikor folyton duzzogsz, hogy soha nem képes sehova időben odaérni. Amikor ordítasz vele, hogy neked aztán ne mondja, hogy csak egy sör volt. Amikor büdösen, izzadtan hazaér és te mégis megöleled. Amikor másnaposan ápolod. Amikor tűrőd, hogy untig ismételje, hogy milyen hárpia tudsz lenni. Amikor úgy teszel, mint aki elhiszi minden szavát, miközben a képébe vágnád, hogy ne hazudj. Amikor a sírógörcs kerülget, ahányszor egymásra csapjátok az ajtót vagy a telefont. Amikor úgy érzed, hogy meg tudnád fojtani, amiért ilyen. Amikor ezerszer megfogadod, hogy te aztán meg nem bocsájtasz. Amikor még ezek után is várod, hogy megöleljen vagy hozzábújhass. Akkor tudod, hogy mi a szerelem.

Ne mondd, hogy hiányzom, amikor a te hibád, hogy leléptem.

Hiányzol. Azt szeretném, ha újra velem lennél. Próbáltam nélküled létezni, de kudarcot vallottam. Minden egyes nap, arra vágyom, hogy keress, mondd hogy szeretsz és felejtsünk el mindent, ami történt.

Az első hibád az volt, hogy itt hagytál. A második pedig, hogy adtál egy esélyt, hogy rájöjjek, nélküled is tudok élni.

Talán igazából sose szeretett. Csak azt az érzést szerette, hogy valaki itt van neki és hogy valaki végre érdeklődik iránta. Sosem engem szeretett, hanem a tudatot, hogy én szeretem.

Mindenkinek jár egy esély a szerelemben, mindenkinek jár egy igazi szőke herceg, de itt nem a szőkén és nem a lovon van a hangsúly, hanem az igazin.

Ha voltál boldog azelőtt, hogy megismerted őt, azután is lehetsz, amikor már elment.

Az első szerelmed nem mindig az az ember, akit először megcsókolsz vagy az, akivel először randizol. Az első szerelmed az, akihez mindig a többit hasonlítani fogod. Az az ember, akin sosem teszed magad igazán túl, még akkor sem, amikor már meggyőzted magad, hogy tovább léptél.

Még mindig szeretem, de azt hiszem, hogy most annyira megbántott, hogy félek tőle. Félek szeretni és rettegek, hogy megint megbánt. Talán jobb lenne, ha most már tényleg hagynám elmenni.

Elérkeztem ahhoz a ponthoz, amikor már nem érdekel, hogy mennyire szerettelek, mennyire fontos voltál nekem, nem csinálom tovább. Mindenkit elűztem magam mellől, mindenkit cserben hagytam, egyedül téged nem. Pont téged nem, aki megérdemelte volna.

Vagy te ölöd meg az érzéseidet, vagy az érzéseid ölnek meg téged.

Nem voltak nagyra törő életcéljaik. Mindössze együtt akarták leélni az életüket. Szerelmesek voltak egymásba és barátok voltak. A sors is egymásnak teremtette őket, ahogy mondani szokás. Azonban a sors egy nap meggondolta magát és új döntést hozott.

Hányszor fogadtad meg, hogy őt már nem, már nem engeded el. Mert már annyi fájdalmas emlék kísér vagy csak egy, de az is sok. A fájdalomból az is nagyon-nagyon sok és megfogadod, hogy őt nem, nem engeded el. Mert tudod, hogy ő sem akar menni, mégis megy, mert kell, mert muszáj mennie. Nem akarod elengedni, mégis újra megteszed. Elengeded, őt is, mert valami erre kényszerít. Valami, amit úgy hívnak, szeretet. Ezért engeded el, mert szereted. Igen, néha engedni kell, van ilyen.

Azt hiszem, téged is csak mutatóba kaptalak a sorstól, hogy ilyen is lehetne, de nem lesz.

Nekem az kell, hogy nélkülözhetetlen legyek valakinek. Olyan kell, aki felemészti minden szabad időmet, határtalan egómat, segítőkészségemet. Aki az én szenvedélybetegem, kölcsönös függőségem.

Úgy tettem, mintha nem lett volna nagy dolog, amikor igazából összetörte a szívem.

Az ölelés, ami közvetít. Közvetíti a szerelmet, a benned élő érzéseket. Átadja a másiknak és benne kapod meg az ő érzéseit.

Senki sem mondhatja meg, hogy éljek, hogy kit szeressek, legfőképp nem az univerzum. Nem fogom hagyni, hogy valaki más végzetéről alkotott véleménye miatt ne szeresselek, legyek veled és építsek közös jövőt veled, mert te vagy az életem.

Azt hiszed, hogy a mámor nem az én karomba fog dobni? Nem fogsz elfelejteni, csak ha én akarom. A sorsod hozzám van kötve.

A szeretettől nem idegen, hogy miközben szeretek valakit, időnként lehetnek erős negatív érzéseim és indulataim is vele szemben. Valakit szerethetek, de pillanatokra gyűlölhetem, megharagudhatok rá, lehetek rá féltékeny, akár félhetek is tőle. Ez mind belefér, nem mond ellent a szeretetnek.

A szerelemnél nincs több. Nem valaki másért szeretlek, hanem magadért és önmagamért. A szerelmünkért szeretlek.

Ha a megfelelő pár van melletted, akkor igenis minden a lehető legjobban fog alakulni, ugyanis egymást támogatjátok majd. Építitek, segítitek, toljátok előre egymást. Ha az egyiknek nem megy valami, a másik feltölti energiával és már haladnak is tovább. Ez amolyan csapatmunka.

Sosem tartottam magam különösebben romantikusnak. Már persze szeretem a romantikát, a nagyszerű gesztusokat meg azt a fura érzést, amikor nagyon odavagy valakiért. De ez az egész szőke herceges dolog, meg az, hogy életed szerelme legyen a férjed, ez nem én voltam.

Akkor jössz rá, hogy mennyire szeretsz valakit, amikor felmerül a pillanat, hogy talán elveszítheted. Amikor ott van veled, vannak olyan percek, órák, napok, hetek, hogy tudomást sem veszel róla vagy éppen nem adod meg neki a kellő tiszteletet. Amikor számtalanszor elmondja, hogy vigyázz magadra és minden erejével azt próbálja neked bizonyítani, hogy te vagy a mindene, nem érdekel, mert tudod hogy ott van és mindig ott lesz. Igen, ott lesz, csak nem mindegy, hogy mikor és hogyan.

Igen, valóban találhat tőled szebbet, jobbat, nagyobb mellűt, vékonyabbat. Fog is, de egyik sem te leszel és ezzel ő is tökéletesen tisztában van. Jöhet bárki, egyik sem fog úgy pislogni rá a hajnali ébredéskor félkómásan, ahogy azt te tetted. Senki sem fogja ugyanúgy megölelni, magához húzni, megcsókolni, de a választás lehetősége ott van mindenki előtt. Mindenki máshogy szeret. Épp ezért szép az élet, annyiféle szerelmet ismerhetsz meg, amennyi elég ahhoz, hogy tudd, hogy melyik bír életed végéig boldogságban tartani.

Én csodálkozok, hogy még mindig mennyire akarlak. Minden után, ami történt, még mindig te vagy minden, amire gondolok.

Senki más nem fog téged úgy várni, ahogy én teszem.

Az igazság az, hogy néha már magammal se merek őszinte lenni. Egyszerűen megijeszt a gondolat, hogy elismerjem azt, hogy néhány dolgon még nem vagyok túl, talán a közeljövőben nem is leszek. Pedig senki nem várja el tőlem, hogy egyik napról a másikra rendbe tegyek mindent. Senki, magamon kívül.

Szerelem volt első látásra, utolsó látásra, örökkön-örökké tartó látásra.

Nem létezik mesebeli nő? Persze, hogy nem. A mesebeli nőt a férfi hozza ki önmagából. Akkor válik mesebeli nővé, ha egy férfivel találkozik, akit imád mindennél és mindenkinél jobban.

Mikor megláttalak, féltem megismerni téged. Mikor megismertelek, féltelek megcsókolni. Mikor megcsókoltalak, féltelek szeretni. Most, hogy szeretlek, félek hogy elveszítelek.

Ne az kelljen, aki betoppan, majd hirtelen őrülten szeret, hanem az, aki nem tud és nem is tudott élni nélküled. Hiszen utóbbi minden mosolyodtól erősebbnek érzi magát, az aki meg őrülten szeret, valami olyanhoz ragaszkodik betegesen, amit most lát. Valamit, ami felcsillant előtte, de lehet, hogy egy év múlva már sehol sem lesz. Meglátja a csatáidat és elsétál, hiszen mást képzelt el. Vágyj arra, aki ismer. Aki látja azt, aki vagy. Azt, aki nem törődik az álcáiddal, aki könnyedén átsiklik rajtuk, mert tudja, hogy nincs jelentőségük és az, ami vagy valójában, mögötte van. Ne vessz el a lángokban, a lángok jönnek, fellobbannak, de van, hogy a fényük nem tart túl sokáig vagy hirtelen kialszik. Vágyj valamire, ami tölt egy életen át. Valakire, akitől többnek érzed magad, hiszen a szerelem elmúlik, de a teljesség, amit a másik miatt érzel, az bizony örökre megmarad.

Soha ne szeress bele egy olyan emberbe, aki úgy bánik veled, mintha hétköznapi lennél.