Ismerlek, te nem mersz lépni, de nem lépkedhetek mindig csak én, mert még egy lépés és elsétálok.

Csak feküdtem és néztem. Búcsúztam az érzésektől, az érintésektől. Ahogyan néha nem tudom megállni, nem tudom visszatartani az ujjaimat. Ahogy néha a tenyerem, a tenyerébe kívánkozik, mert szeretem a bőrét. Búcsúztam az emlékektől, kacagva hunytuk le a szemünket. Arcom beletemettem a paplanjába, még egyszer utoljára. Majd felültem, felöltöztem és lezártam örökre azt, ahogyan. Most már másképp lesz.

Egy ritka és hihetetlenül szerencsés pillanatban találkozol majd az emberrel, aki megváltoztatja az életed. Akiből sosem elég és nem számít, hogy mennyi idő telt el és hogy már az összes hibáját ismered, még mindig hanyatt esel tőle. Ez a szerelem, a többi mind csak gyenge utánzat.

Varázslatos délután volt, csak ültünk és nevettünk, mindenen amin csak tudtunk. Vibrált a levegő közöttünk, sütött a Nap és biztos voltam az érzéseimben.

Vannak pillanatok, amikor újból érzem a varázslatot, ugyanazt a láthatatlan erőt, amely feléd húz, éppúgy mint amikor legelőször találkoztunk.

Miért nem vagyunk képesek rá? Kimondani, hogy sajnálom, tévedtem. Hiszen emberek vagyunk, te is és én is. Hibázunk és vannak gyenge napjaink, amikor akaratlanul is bántjuk egymást. Ezzel nincs is semmi baj, de valójában az igazi problémákat csak letakarjuk egy lepellel, aztán ott hagyjuk. Megbocsátunk, mert szeretjük egymást. Tudod, ez nem tisztességes.

Lesz még erőnk majd? Egymáshoz? Vissza fogjuk ezt csinálni? Továbbra sem értem, hogy mitől jutottunk el idáig. Kell lennie egy pontnak, meg akarom érteni. Te finoman elterelnél, hogy úgysem a múlt számít, nem azok a lépések. Egyedül rád tudnék hallgatni, csak neked hinni, csak beléd kapaszkodni, arcom testedbe temetni és többet nem fordulni a Nap felé, csak várni. Így már tudnék, így igazán könnyű lenne. Végtelenségig számolni az ujjperceidet, a ráncokat a ruháinkon, majd magunkon, a fapadok idő rágta repedését, de ne ezt. Én egyedül képtelen vagyok naponta harcolni az idővel, a veszteségekkel, a fájdalommal, a kódolt üzeneteinkkel egymás felé. Csak valami halvány álomból intesz felém és kicsit elhiszem, hiszen nincs más a birtokomban. Tudsz róla, hogy mióta ismerlek, már semmim sem lesz lassan? Nem vágyok másra, nincsenek vágyaim. Fejembe vettem, hogy itt várom ki a csatlakozást. Butaság és el kéne felejtenem, mégis valami mélyebb hang ez, mint egy hétköznapi ösztön. Mélyebb, mint a szemed tükre, mélyebb mint a múltunk, nem a mostani, hanem az az ezer éves. Szerintem, ha valaha újra találkozunk, bárhol legyen is, szerintem akkor azonnal megölellek. Szeretlek.

Az ellentétek vonzzák egymást, de vajon meddig?

Valahányszor azt mondom, hogy hagyj elmenni, belül azt kívánom, hogy kövess engem. Valahányszor azt mondom, hogy már nem szeretlek, belül összeszorul valami bennem. Valahányszor rád nézek, úgy látom, hogy te ezt mind tudod.

Az igazság az, hogy leakartam győzni, teljes erőmből. A vége az lett, hogy megmutattam neki, hogy képes lennék rá, de azt is tudja, hogy sosem fogom megtenni.

Meg akartam fogni a kezét, de tudtam, hogy mindkettőnknek túl friss még a seb és hogy egy ilyen mozdulat egyszerre volna túl kevés és nagyon sok.

Én sosem hittem, hogy van ilyen, kinevettem azt, aki azt állította, hogy jöhet az életben olyan pillanat, amikor egy másodperc töredékére megáll forgásában a világ és hirtelen megváltozik minden, velem akkor ez történt. Csak néztem rá és minden sejtem azt mondta, hogy én erre az emberre vártam egész életemen át.

Az egyik legnagyobb hiba, amit elkövettem, hogy tovább engedtem az életemben maradni embereket, mint ahogy megérdemelték volna. Nem akartam látni és hallani. Elzártam mélyre az igazságot, hogy ez nincsen így jól. Már látom, hogy csak az időmet pocsékoltam és fájdalmat okoztam magamnak.

- Kérdezhetek valamit?

- Persze.

- Szereted őt?

- Igen.

- De honnan tudod, hogy szereted? Mit érzel, amikor vele vagy?

- Azt, hogy ő a legfontosabb az életemben és nélküle én semmi sem vagyok.

- Ha elveszítenéd, mit tennél?

- Meghalnék. Nekem ő az, aki az életet jelenti.

- Tehát, te nem félsz a haláltól?

- De, félek. Eszméletlenül, de ha ez lenne az ára, hogy mellettem legyen, azt hiszem, hogy megéri.

Ha megőrzöd ezt a levelet, hogy újra elolvasd, hidd el mindazt, amit ide leírtam. Akárhol is vagy, akármikor is olvasod ezeket a sorokat, szeretlek. Szeretlek most, amikor ezeket a sorokat írom és szeretlek akkor is, amikor te ezeket a sorokat olvasod, bármikor is legyen az. Sajnálom, hogy ezt nem tudom neked elmondani. Mélységesen szeretlek téged, az álmom vagy és voltál mindig is.

Nem elég az, ha szeretsz. Kell tisztelet, figyelmesség, odaadás, gondoskodás, feláldozás, segítség, támogatás, hit, csábítás, hűség, megértés, szenvedély, barátság, meglepetés és mindig valami új. Sosem volt elég az, hogy csak szeretsz.

A kapcsolatok legvarázslatosabb pillanatai közé tartoznak azok, amikor szavak nélkül is megértjük egymást. Amikor annyira bízhatunk valakiben, hogy tudjuk, nem kell elmondanunk, hogy mi van bennünk, a másik ért minket. Tudja, még mielőtt kimondanánk.

De történt valami, ami nem volt benne a tervben, szerelmesek lettünk.

Felnőttnek lenni annyit jelent, hogy visszamenőleg akár hat évre is egymás fejéhez vághatunk dolgokat.

Van, hogy a dolgok összejönnek és úgy érezzük, hogy egyedül vagyunk. Majd elmúlik és minden visszaáll a régi kerékvágásba.

Sohasem kötök nyakkendőt, sőt a cipőmet sem tisztítom, csak hetente egyszer. Ezek felesleges dolgok, külsőségek. A szív az első, értitek? A szív.

Felesleges a csodaszép fiúkkal foglalkozni. Maradjanak meg barátnak, de többre nem érdemesek. Minek? Most őszintén, szükséged van neked arra, hogy egész életedben attól rettegj, hogy mikor csapja le a kezedről valamelyik szőke kis barátnője? Nem. Így hát érdemes nyitott szemmel járni és nem a külsőségeket előtérbe helyezni.

Szeretlek, fenn a fán és a fáról leesve, négykézláb diót keresve, almalopás és menekülés közben, lihegve, röhögve, kéz a kézben, színházban, templomban, moziban, boltban, az utcákon, alagútban, taxiban, biciklin, mezítláb, porban, izzadtan, fázva, jóban-rosszban, a folyóparton, térdig a vízben, a víz alatt vagy a víz fölött, éppen a híd alatt mikor szegények leszünk, a pálmák alatt, amikor gazdagok leszünk. Ezt én mondom, aki tudja, hogy milyen volt nélküled.

- Ez borzasztó, hogy jobban ismersz engem, mint én magamat.

- Persze, hogy jobban ismerlek. Én kívülről is látlak meg belülről is. Te csak belülről látod magadat, hiszen bent vagy.

Minden érdekelt vele kapcsolatban és szinte pattanásig feszült minden érzékem, hogy bár vele vagyok, mégsem érezhetem őt.

Nem váglak pofon, megvárom míg az élettől kapod meg.

Mindenkinek van egy gyenge pontja, de nekem kettő is akad. Minden, amit teszel és minden, amit mondasz.

Sokat gondolok rád, reggel, délben, este, éjszaka és a közbeeső időben, meg közvetlenül előtte és utána, és alatta is.

Remélem, azért néha, amikor egyedül érzed magad, eszedbe jut, hogy én melletted lennék, ha hagynád.

Amikor nem bírtam tovább, megpördültem a karjaiban és megcsókoltam. Több volt ez, mint köszönet, a szavak semmit sem érnek. Erősen magához ölelt és visszacsókolt. Nem akartam, hogy vége legyen ennek a csóknak, életem végéig itt akartam maradni a karjaiban, az életében, a világában. Most már úgy tekintettem rá, mint az oxigénre. Szükségem volt rá, mint a vízre, a levegőre, a földre, a tűzre. Ő keltett életre és ő éltet.

Tudom, hogy kívülről jól mutattunk. Az igazság azonban az, hogy soha nem éreztem önmagamnak magam mellette. Mindig az volt az érzésem, hogy színjátékot játszunk. Valahogyan nem tűnt valóságnak az egész.

A hosszú távú kapcsolatok arról szólnak, hogy át kell vészelni a hullámhegyeket és a hullámvölgyeket is.

Az összes kis ócska, szégyenteljes titkaimat ismeri, amit különben a lehető legtovább elrejtenék bármely más férfi elől, ő azonban ezekkel együtt szeret.

Soha nem tudhatod, hogy a mese boldog befejezése után mi történik.

Minden este kitéptelek a szívemből, de te reggelre újra ott voltál.

Olyan vagy, mint a homok. Próbálok beléd kapaszkodni, de kifolysz a kezeim közül.

Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire tud hiányozni valaki. Konkrétan fájt, én nem tudom, hogy ilyenkor mi a jobb. Nem látni és úgy szenvedni vagy látni, tudva azt, hogy messze van.

Nagyon kell szeretnem valakit ahhoz, hogy azt érezzem, most ő a fontos, nem én.

Hidd el, hogy sajnálom, hogy nem lehetek veled, hogy nem állhatok melletted és nem foghatom a kezed, hogy nem segíthetek mikor nem leled a helyed és hogy máshol vagyok most is, mikor kinyitod a szemed.

Ha egyszerűen akarom megfogalmazni, nem tudlak kiverni a fejemből és mikor elválok tőled, nagyon nagy űr marad bennem. Ezt mindig azzal próbálom pótolni, hogy rád gondolok. Egyszóval rosszul érzem magam, hogy ha nem látlak, nem beszélünk, nem hallak, nem érinthetlek meg. Nem tudok és nem is akarok mással lenni.

Egy újabb kis remény törmeléket kaparintottam meg és kapaszkodtam belé, mint szilárd sziklába, de félek, bármely percben földcsuszamlás, földrengés jöhet és én majd újra a szakadékba találom magam. Igen, bevallottam hogy félek. Félek attól, hogy az életem adom egy álomért, ami lassacskán tűnik el, látóhatáron kívülre száll és én többet útól sem érem.

Állandóan csak rád gondolok, együttlétünk minden percére emlékszem, ezerszer felidéztem a boldogság és a gyönyör pillanatait, keresek valamit, amibe kapaszkodhatok, bármit ami reményt adhat, hogy mégis van jövője a kapcsolatunknak.

Párizs, a szerelmesek városa, ezért én még nem mehetek oda, csak ha velem jössz.

Lehet, hogy nem kéne mindent ennyire bonyolultan kezelnem. Talán egyszerűen csak kimondhatnám, hogy hiányzol, ha nem vagy mellettem, hogy mindig várom, hogy találkozzunk és együtt legyünk. Leginkább azt szeretném, hogy megértsd, mindezek ellenére mégis mit, miért teszek.

Ha nem vagy itt velem, becsukom a szemem és elképzelem.

Még mindig megremegek, amikor veled beszélek.

A szeretet, csak akkor szeretet, ha nem változik meg attól sem, hogy a másik megváltozott.

Néha és különösen most, éjszaka úgy érzem, hogy nem bírok tovább élni, mert megérintetted az énem legbelső részét, felrobbantottad az eddigi életemet, már nem az vagyok, aki vagyok, hanem te vagyok, tied vagyok, általad vagyok.

- Most, hogy közeledik a búcsú, az elválás, a félelem a magánytól, a kilátástalan jövőtől és jön a rémült gondolat, hogy tapadjunk össze ebben a halálra ítélt, félelmetes, reménytelen világban mert nem jó egyedül. Mindez azt kiáltotta bennem, hogy maradj velem. Ez nem szerelem.

- Hanem, mi?

- Menekülés.

Mindegy, hogy mi áll előttünk, működni fog, mert túlságosan szeretlek ahhoz, hogy valaha is elengedjelek.