Soha nem hittem volna, hogy az ember valakit ennyire szerethet. Hányan voltak, különböző városokban, hosszabb és rövidebb ideig, futó kalandok és néhány hónapos szerelmek. Beléjük bolondultam, tetszettek, jó volt velük szeretkezni, de mindig ott tudtam hagyni őket. Jött egy másik, egy kívánatosabb, kéznél volt, nem csináltam belőle gondot. Örültem, ha találkoztam velük, de soha nem vesztettem el egészen a fejem. Kiválasztottam őket, elfelejtettem őket. Szép, sima ügyek voltak. Soha nem hittem volna, hogy valakit ennyire lehet szeretni. Talán azért, mert ő választott ki engem. Ezt mindig éreztem, hogy ő választott ki engem.

Tudom, hogy nehéz velem. Tudom, hogy néha beléd marok egy-egy szavammal vagy tettemmel, sőt néha úgy érzem még a pillantásommal is bántani tudlak. Kérlek, bocsáss meg érte. Pedig nagyon szeretlek. Szeretnék a menedéked lenni, hogy hozzám menekülj, ha a világ bánt és nem akarom, hogy én bántsalak és otthontalanul bolyongj. Néha kicsit megőrülök, de ez nem változik. Kérlek, legyél velem türelmes. Ígérem, nagyon foglak szeretni cserébe.

Az vagyok, akitől mindig az igazat kapod, nyersen, tömören, akkor is, ha fáj. Az vagyok, aki színt visz az életedbe és majd, ha idősen visszagondolsz a fiatalságodra, a legtöbb emlékedben engem is felfedezhetsz. Az vagyok, aki mindig figyel rád, akivel bármit megoszthatsz és aki mindig nyugtalan, amíg nem segít rajtad és újra mosolyogni nem lát. Az vagyok, aki mélyen, tiszta szívvel, önzetlenül, önmagadért szeret, de aki csak akkor fogja mondani neked, amikor ezt valójában így érzi. Az vagyok, akit soha nem fogsz megérteni igazán, de akit pont emiatt fogsz végtelenül szeretni.

Féltékeny, dühös, aggódó és kíváncsi vagyok. Mindez csak azért, mert érdekelsz és szeretlek.

Mindent kidobtam a lelkemből, csak hogy elférj.

Hittem már azt, hogy szerelmes vagyok. Csalódtam és éreztem úgy, hogy vége a világnak. Aztán jöttél te és mindent felkavartál. Amiről eddig azt hittem, hogy szerelem volt, az semmi ahhoz, amit most irántad érzek. Semmi vagy a többi nem volt szerelem. Azt hiszem, ez sokkal több annál. Nem tudom egy szóval kifejezni, hogy mit érzek irántad. Nem is lehet, ezt nem. Amikor meglátlak, szinte már hallom, ahogy felgyorsul a szívdobogásom. A testem görcsben van és az ajkam akaratlanul is mosolyra húzódik. Ezt a mosolyt egyszerűen nem tudom levakarni magamról. Amikor megölelsz, nem csak a gyomromban, hanem minden kis porcikámban pillangók repkednek. Amikor a szemedbe nézek, nem tudok megmozdulni. Amikor elmész, óriási ürességet hagysz magad körül. Olyankor nem tudok enni, inni, sőt nevetni sem. Legszívesebben minden beszélgetésnél rád terelném a szót. Amikor a múltkor megfogtad a kezem, remegni kezdtem és igen, ott voltak megint a pillangók. A szívem már veszélyesen gyorsan vert. Azt hiszem, hogy beléd betegedtem. Nem tudom kifejezni szebben. Amikor velem vagy, teljesen a hatásod alá kerülök és ez komolyan megijeszt. Hívhatod szerelemnek.

Egész életemben vártam rád, hogy elhozd nekem a tündérmesét.

Az ölelésed számomra fontosabb, mint gondolnád. Nagyon sokat jelent az, amikor magadhoz húzol és csak ölelsz, ölelsz végtelennek tűnő másodperceken át. Ilyenkor mindig mosolyog a szívem, ha valami akkor éppen fájt, az elmúlik. Ami sebet hagyott maga után az nyomtalanul begyógyul és nem marad más, csak a boldog pillanat, te és én, egymás karjába fonódva.

Hallani akarom, hogy szeretsz. Hallani akarom, hogy hiányzom neked. Hallani akarom, hogy mindig rólam álmodsz.

Vidámnak lenni nem egyenlő azzal, hogy minden tökéletes. Csupán azt jelenti, hogy eldöntötted, hogy figyelmen kívül hagyod a hiányosságokat.

- Emlékszel arra, hogy milyen volt először megcsókolni?

- Az a varázslatos pillanat, amikor minden megváltozott.

Én még mindig azt látom, mikor még minden rendben van.

Ha felébredhetnél egy másik helyen, másik időben, más emberként ébrednél fel?

Megbeszéltük, hogy még találkozunk, de nem beszéltünk meg konkrétumokat, nem mintha bármelyikünknek is rossz érzése támadt volna. Egyszerűen úgy éreztem és valószínűleg ő is, hogy mindent megbeszéltünk, illetve amit mégsem, azt is megértettük. Nekem elég volt tudni, hogy itt van és valószínűleg neki is elég a tudat, hogy én itt vagyok. Néha az embernek csak annyi kell, tudni hogy a másik van.

Csak itt nem félek, csak a szívedhez egészen közel.

Csak ültünk és hallgattunk. Nem volt mit mondanunk. Mindketten tudtuk, mindketten éreztük: ez szerelem volt mindig és most is. Nem kellett szólnunk, csak tudtuk. Mikor gyengéden hozzám ért és végigsimította a karom és nézett, nem tudta, hogy figyelem. Nem tudta, hogy jól látom és érzem. Pedig éreztem minden apró mozdulatát, még halk lélegzetvételét is hallottam. Számolni tudtam volna a szívének minden dobbanását, ha akartam volna, de inkább csak néztem, belemerültem a tekintetébe és csodáltam. Hogy adhattak ilyen szemeket, ilyen csillogást abba a tekintetbe, ami olyan nagyon vonzott, amiről nem tudtam levenni a szemem.

Az életemben semmi sem biztos. Nem tudom, hogy mi történik majd velem holnap, hova visz az út, kikkel találkozom és kik azok, akikkel már nem. Ki tudja, hogy hol fogok élni, palotában vagy kis kunyhóban. Ki sejti, hogy tudós vagy művész leszek egy nap. Vajon ki tudja, hogy mennyit élek még, egy órát? Egy napot? Egy évet? Semmi sem biztos, kivéve egy valamit, téged. Sosem voltam még ilyen biztos a szerelemben. Egyszerűen, amíg úgy ébredek reggel, hogy tudom, hogy itt vagy mellettem, nincs mitől félnem, addig nem érdekel, hogy alakul az életem. Egyszerűen csak élem, veled.

Ha ő az igazi, ragyogsz és ragyogtatsz.

Amit irántad érzek, az féltétel nélküli. Nem ítéllek el, nem veszítem el a türelmemet, nem büntetlek meg. Csak szeretlek, ennyi az egész, világos és egyszerű.

Jelenleg mindent megtennék, hogy odabújhassak hozzád, ráhajtsam a fejem a mellkasodra, összekulcsolhassam az ujjaim a tieiddel. Felnézni és rád mosolyogni, amikor akarok. Odahajolni és megcsókolni, amikor csak akarom. Elmondani, hogy mit érzek irántad, ahányszor csak akarom.

- Annyira sajnálom.

Talán gyűlölnöm kellene, dühösnek kellene rá lennem, mégsem vagyok az. Elmosolyodom. Végeredményben neki köszönhetem, hogy boldogabb vagyok, mint korábban bármikor. Gyorsan beszél, közben sír, magyarázkodik. Fél füllel hallgatom, nem érdekelnek a részletek. Egyetlen szót akar tőlem hallani. Várok és amikor végül megadja a lehetőséget, boldogan mondom ki, hogy megbocsátok.

- De miért vagy ilyen pesszimista?

- Tudod, vannak akik úgy születnek, hogy arról írnak a naplójukba, hogy egy fiú rájuk nézett, meg vagyok én, aki arról ír, hogy de utána miért fordította el a fejét.

Amikor kicsi voltam, folyton piszkáltak, mert én voltam a legalacsonyabb az osztályban és nem tudtam megvédeni magam. De aztán felfedeztem, hogy van valamim, ami nagy. A szám. Azóta is azzal harcolok.

Csak azt akartam, hogy harcolj értem. Én is olyan akartam lenni, akiért érdemes harcolni.

Az vagyok, aki annyira erősnek tűnik, de belül annyira gyenge.

Sajnálom, hogy folyamatosan veled akarok beszélni. Sajnálom, hogy szomorú leszek, amikor sok időbe telik, mire válaszolsz. Sajnálom, ha olyan dolgokat mondok, amik lefárasztanak. Sajnálom, ha idegesítő vagyok. Sajnálom, ha nem akarsz annyira beszélni velem, mint én veled. Sajnálom, ha túl sokat és túl gyakran gondolok rád. Sajnálom, ha mondtam dolgokat, amiket nem úgy értettem. Sajnálom, ha meséltem neked az értelmetlen drámámról, amikor igazából nem is érdekelt. Sajnálom, ha tapadósnak tűntem, de csak azért van, mert hiányzol.

A hiány nem egyszerűen azt jelenti, hogy látni akarod a másikat, a hiány egyben magány is. Amikor hiányzik valaki még lassabban megy az idő, mint általában és olyankor egy picit össze is törik az ember szíve. Olyankor olyan, mintha valami hiányozna belőled. Minden vágyad az, hogy vele lehess és megölelhesd.

A mai nap más lesz, másnak kell lennie. Mosolyogni fogok és mindez hihető lesz. A mosolyom azt fogja sugallni, hogy jól vagyok, köszönöm, sokkal jobban. Újra fogom kezdeni, valaki új leszek. Ez az egyetlen mód, hogy túl legyek rajta.

- Régen annyira jó volt, nem voltam ennyire elkeseredve.

- Pedig, de. Emlékszem, amikor mondtad, hogy inkább meghúzod magad a legporosabb, legsötétebb szobának a sarkában, ahol még a világosság sem ér el hozzád.

- Megtehettem volna, de nem tettem, küzdeni akartam. Most nem akarok, mégis muszáj.

- De, ugyanígy szét voltál esve.

- Az lehet, de legalább én dönthettem, hogy összerakom-e magam, nem pedig rám erőltették.

Tedd fel magadnak a kérdést, hogy ő kell neked vagy az, amit gondolsz róla?

Szorítsd a kezem még erősebben, nehogy elszakítson ez a nagy világ.

Mert, ahogy én, te is képtelen vagy elmondani, hogy ki vagy. Te is inkább elmeséled az életed egész történetét, ahelyett hogy kibukna belőled az a néhány véresen igaz szó, ami ott lakik a lelked mélyén és megmutatnád végre, hogy valójában ki vagy, mi fáj neked és hol tartasz a sorsoddal.

A rossz dolgot tetted, a jó lánnyal.

Lehet, hogy azóta félek az emberektől, amióta megbántottál. Azóta vagyok bizalmatlan, zárkózott, akaratos, célratörő. Eltűnt belőlem az a naiv, önfeledt, álmodozó kislány. Kiirtottam magamból a sebezhetőséget. Felnőttem, azt hiszem.

Ameddig azt követeled, hogy mások ismerjék el a fontosságodat, addig szenvedni fogsz, mert a boldogságod az ő kezükben lesz. Felejts el fontos lenni. Minél kevesebb elismerést követelsz, annál többet kapsz.

Akit érdekel, hogy mi van veled, akinek fontos vagy, az sosem alszik el anélkül, hogy ne tudjon rólad mindent. Hogy hogyan sikerült a napod, hogy ki bántott meg, hogy miért buktál ki, hogy minek örültél vagy épp miért sírtál.

De vajon lesz-e jövőnk? Erre tőled várok választ.

Én pillanatnyilag semmit sem tudok. Csak boldogságot érzek és azt, hogy hozzád tartozom.

A gyenge nem tud megbocsátani. A megbocsátás az erősek tulajdonsága.

Őrülten szerelmes voltam belé, mindent feladtam volna érte. Aztán történt valami, ami miatt elkezdtem utálni. A távolság vagy a várakozás? Nem tudni. Majd ismét felbukkant az életemben, kezdtem újra megszeretni, valami ismét fellobbant bennem. Boldoggá tett úgy, hogy nem tett érte semmit. Másnap újra fájdalmat okozott.

Talán azt rontják el a legtöbben, hogy ragaszkodnak valakihez, aki már rég nem az a valaki, akibe beleszerettek.

Tévedéseink felét azért követjük el, mert érzünk, amikor gondolkodnunk kellene, a másik felét pedig azért, mert gondolkodunk, amikor éreznünk kellene.

Az emberek bonyolultak. Szakításnál megmondod a másiknak, hogy ne keressen többet, te sem teszed. Attól a pillanattól kezdve mégis arra vársz, hogy rád ír vagy felhív, és hogy lesz elég kitartó visszaszerezni téged.

Az emberek csalódást okoznak, ez rendben van, nagyjából számítok is rá. De, mi van, ha egy napon rájössz, hogy te vagy a kiábrándító?

Túl sok vesszőt tettem oda, ahova már rég pontot kellett volna tennem.

Ha valakit szeretsz, ne hagyd, hogy kiessen a kezeid közül, ha nem lenne rád szüksége, nem kiesne, hanem ellökne magától.

- Miért csinálja ezt?

- Egy ember, aki szándékosan elkerül, nem vesz rólad tudomást vagy megbánt, az néha jelzés lehet, hogy ő fél, hogy beléd szeret.

- Ő miért választotta azt, hogy csak a barátom lesz?

- Azért, mert inkább az akart lenni, aki letörli a könnyeidet, nem pedig az, aki okozza őket.

Nem akartam hátat fordítani neked, mert tudtam, hogy elvesznél nélkülem. De te nap, mint nap elfordultál tőlem és mikor újra visszatértél, tárt karokkal fogadtalak. Ezentúl másképp lesz. Innentől kezdve, egy esélyt kaphatsz, hogy még egyszer eltudj lökni magadtól. De nem kapsz újat, hogy vissza tudj térni.

Minket összeköt a múlt.