Te mit veszíthetsz? Én a legtöbbet, téged.

Nem akartam nagy gesztusokat, választékos párbeszédet, csak tudni akartam, hogy van-e valami, ami még ugyanaz, annak ellenére, hogy minden más megváltozott.

Ha választanom kellene, hogy melyik pillanat a legszebb, amit együtt éltünk át, hosszasan gondolkodnék. Így is tettem és az emlékeimben találtam egy pillanatot, percet. Ez nem volt más, mint a legelső csókunk. Mikor magadhoz húztál, amikor szavakra már nem volt szükség. Mikor minden energiát éreztem, hogy széttép a szenvedély, a levegő, a tér és az idő megszűnik létezni. Mégis olyan könnyed volt, olyan mint egy felhő, amikor rátalál a párjára és egybeolvadnak, abban a pillanatban mi is ilyenek voltunk és örökre összeolvadtunk. Olyan volt az egész, mint egy álom, szavak nélkül is tisztán értettük egymást és a mai napig is ugyanígy értjük és szeretjük egymást.

Én szinte mindenre képes vagyok, kivéve a felejtésre, az valahogy sosem lesz az erősségem.

Én az a nő vagyok, aki melletted áll, ha szükséged van rám, aki lélekben mindig veled van. Az a nő vagyok, aki bízik benned, feltétel nélkül, aki vár rád, ha kell. Az a nő vagyok, akiben él a remény és a szeretet, az aki úgy elfogad, ahogy vagy. Az a nő, akinek hiányzol és küzd nap, mint nap. Te pedig az a férfi vagy, akin múlik, hogy ez meddig tart.

- A múltat nem lehet megismételni.

- A múltat nem lehet megismételni? Miért ne lehetne? Minden úgy lesz, ahogyan akkor kellett volna lennie. Megmutatom neki.

Van úgy, hogy el kell engedni valakit és az iránta táplált érzelmeket, hogy megvédjük magunkat.

Néha csak pár percet töltök azzal, akit szeretek, de órákat töltök azzal, hogy gondolok rá.

Bár nem vagyok hercegnő, a szeretett férfim sem szőke, mégsem tudnék szebb tündérmesét kitalálni, mint a saját életem.

Nem igaz, hogy az ember a szenvedéstől megtisztul, jobb lesz, bölcs és megértő. Az ember hideg lesz, beavatott és közömbös.

Pontosan az lesz belőle, ami kezdettől fogva volt, hullámvasút, biztonságos játék, egy utazás, amely véget ér egyszer, de amíg tart, addig arra késztet, hogy gyönyörködjek a tájban és sikoltozzak örömömben.

Elértünk egy olyan pontra, ahol már annyira szerettem és annyi közünk volt egymáshoz, hogy én képtelen lettem volna ugyanúgy folytatni. Többet szerettem volna, vele akartam lenni. Egész egyszerűen elképzelni sem tudom, hogy egy helyben topogjunk, hogy ugyanazt folytassuk akár egy kicsit is hosszabb távon vagy előre, vagy vissza, de mozdulni kellett.

Mindazok után, amiket tettél, még mindig csak rád tudok gondolni.

- Megtennél valamit? Kérlek, képzeld el az életet, mondjuk 30-40 év múlva. Mit látsz? Ha azt a férfit látod, menj. Menj, egyszer már elhagytál, kibírom még egyszer, ha tudom, hogy valóban ezt akarod. De ne a könnyebbik utat válaszd.

- Könnyebbik utat? Nincs könnyebbik út. Akármit teszek, valakit megbántok.

- Ne gondolj arra, hogy mit akarnak mások. Ne arra, hogy mit akarok én, mit akar az a férfi vagy a szüleid. Te mit akarsz?

- Ez nem ilyen egyszerű, ez...

- Te mit akarsz? A fenébe, te mit akarsz?

- Mennem kell.

Igazán hiányzik a mosolyod, de a sajátomat még jobban hiányolom.

Onnan tudhatod, hogy igazán megbántottad, hogy elkezd semmibe venni téged.

- Bár lett volna hozzá bátorságom hamarabb. Végre olyan ember lettem, amilyennek szeretett volna, de addigra már másik férfit választott. Elkéstem.

- Még mindig szereted, ugye?

- Örökké, minden egyes napon.

Fájdalom az, amikor tudod, hogy mit nem szabad érezned és mégsem tudsz ellene semmit sem tenni.

Gondoltál már arra, hogy ha te nem lennél, mennyivel unalmasabb lenne a világ? Például a barátaid számára. Mennyi át nem élt közös emlék, mennyi megismételhetetlen pillanat maradt volna ki. Hány pillantás, amit csak neked szántak, egy mosoly, amit soha nem fogsz elfelejteni. Egy szívből jövő kacagás, ami bearanyozza az egész napodat. Az első érintés, amit tőle kaptál, az első csók, az első szál rózsa, közös délután, amikor a szikrázó napsütésből, egyszerre csak nyári zivatar lett és hazaszaladtatok a pulcsija alatt. De, ha nem élnél, nem gondolkodtál volna ezen sem. Amikor úgy érzed, hogy reménytelen a helyzet, ha senki sem szeret, ha legszívesebben elsüllyednél, mintha nem is lennél, esetleg elmenekülnél a világ másik végébe, állj meg egy kicsit és gondolj magadra. Aztán a családodra, aztán rá, majd a barátaidra.

Hiányzik, de mégis szúró szemekkel gondolsz rá. Imádod, mégis gyűlölet fakad ki belőled. Az övé akarsz lenni, de mégis meghátrálsz. Felejteni szeretnéd, de mégis mindig ő jár az eszedben. Összetört mindened, mégis stabilnak mutatod magad. Sírni szeretnél, de mégse vagy rá képes.

Ha valakit szeretsz, ne hagyd elveszni. Nincs annál nagyobb fájdalom a szívnek, ha elveszti azt, ami nélkül nem élet az élet, ha kell küzdj, de ne hagyd elveszni.

Ha akarok valamit, küzdjek érte, ezért vagyok itt, életemben először küzdök valamiért, ami igazán fontos.

- Mit érzel, amikor a közeledben van?

- Reményt.

Miért csinálod, hogy engem közel engedsz, de magadat távol tartod tőlem? Kimondom helyetted, amit te nem mersz, nem tudod elviselni, hogy voltak már előtted is, akik szerettek és akikről azt hittem, hogy szeretem őket. Nem tudod elviselni, hogy nem tőled tanultam meg, hogy hogyan kell szeretni.

Szeretlek, nagyon szeretlek, de közben mégis gyűlöllek. Bízom benned, de közben mégis félek tőled. Néha ajándékokkal halmozol el, máskor mindent, amim van, elveszed. Belém marsz, hogy aztán megsimogass. Úgy érzem szeretsz, máskor hogy nem tudsz szeretni. Mélybe viszel és közben szárnyakat adsz. Terhet raksz rám és könnyűvé teszel. Megfagyok és elégek tőled. Naponta elveszítelek és naponta rád találok. Annyi fájdalmat okoztál nekem, de mégis olyan vagy számomra, mint a levegő, nem tudok nélküled élni.

Szüntelenül ellentmondásos érzésekkel küzdünk és úgy érezzük, hogy szétszakítanak bennünket az egymásnak ellentmondó vágyaink. Hiszen egyszerre vágyunk a szabadságra és a közelségre. Alig adtuk át magunkat teljes valónkkal a szenvedélynek, a következő pillanatban már meg is ijedünk tőle.

Egy egész éven át harcoltál értem. Eljöttem, hogy most én harcoljak érted. Mindig azt mondtad, hogy ellened játszom, de most mindent felteszek érted.

Ültem a földön, nem tudom hány percig vagy óráig, csak ültem. Arra gondoltam, hogy milyen az illatod, hogyan fogod meg a derekam, amikor puszit adsz. Csak magunkat láttam, együtt. Lehetőségem van hozzád bújni, megcsókolni, kérni hogy szeress, mert kellesz.

- Ha túl vagy rajta, miért igazítod meg a hajad, amikor találkozol vele? Miért akarsz tetszeni neki? Még mindig szereted, ugye?

- Nem. Az, hogy azt akarom, hogy szépnek lásson, nem azt jelenti, hogy vissza akarom kapni. Nem akarok tetszeni neki, soha többé nem járnék vele. Azt akarom, hogy lássa, hogy mit veszített. Meg akarom mutatni, hogy több vagyok, mint aminek gondol, hogy nincs szükségem rá. Meg akarom mutatni neki, hogy nélküle is minden rendben.

- Mi van, ha lesz egy fiú, aki úgy fog szeretni téged, mint én?

- Szerethet úgy, de én sosem fogom őt úgy, ahogyan téged.

- Honnan tudod?

- Onnan, hogy lehetetlen számomra olyan embert találni, rajtad kívül, aki úgy fog rám nézni, ölelni, fogni a kezemet, kimondani azt a szót, hogy szeretlek, mint te.

Próbálsz elszakadni tőle és mégsem tudsz. Pedig ez régen olyan könnyen ment, egyik kapcsolatból ki, a másikba be, nem rágódtál magadban, nem érezted, hogy valami fontosat veszítettél el. Hát, most igen, mert ez valójában szerelem.

Azokon a napokon, amikor éppen csak összefutottunk, mindig erősebb voltam, mint a többi átlagos napon. Azokon a napokon, amikor rám mosolyogtál, úgy éreztem nincs lehetetlen. Azokon a napokon, amikor beszélgettünk is, táncoltam a tükör előtt, énekeltem a zuhany alatt, nevettem a testvérem faviccein és ezerszer meghallgattam a dalt, amit te mutattál. Azokon a napokon, amikor hozzám értél, bolondot csináltam magamból mindenki előtt, elmondtam nekik, hogy mennyire szeretem őket és nevettem, amíg a könnyem ki csordult. Azokon a napokon, csak miattad, tényleg önmagam voltam.

Nem a probléma a probléma. A probléma a hozzáállásod a problémához.

Bármennyire is erőlködtem, hogy ne gondoljak rá, nem azért küzdöttem, hogy elfelejtsem. Éppen, hogy attól féltem, hogy elfelejtem, hogy a múlt kicsúszik a kezem közül, hogy az agyam szita és egy napon nem fogom tudni visszaidézni pontosan a szeme színét vagy a hajának a pontos árnyalatát. Azt nem engedhetem meg magamnak, hogy gondoljak rájuk, de elfelejtenem nem szabad őket.

Csak a szerelmesekkel nem történik soha semmi, mert a szerelem beéri önmagával.

Ő az első szerelmed. Én az utolsó szándékozom lenni, bármeddig is kell várnom.

Megértettem végre azt, hogy miért is kell az a bizonyos valaki, a pár. Az a valaki, akinek a lelkébe mindent lepakolhatsz anélkül, hogy bármit hozzáfűzne ahhoz, amit lát. Elfogad úgy, ahogy vagy és támogat. Inspirál és motivál, felnéz rád, de férfi marad melletted. A tenyerén hordoz és ragyog a szeme, amikor rád néz. Rá kellett jönnöm, hogy erre van szükségem és nem fogadok el mást, nem akarok.

Könnyebb megfeledkezni a gondokról, ha jó idő van, de elég egy hűvös fuvallat, hogy visszafújja az arcunkba a valóságot.

Sírok és nevetek egyszerre, gyűlöllek és szeretlek egyszerre, adok és elveszek egyszerre, erős és gyenge vagyok egyszerre.

Miközben álltam és figyeltem, elkomorodtam. Tudtam, hogy időben kaptam el ezt a pillanatot, hogy nem fog megismétlődni, hogy el kell raktároznom magamban és nem szabad elfelejtenem.

Az érzés, ami belül bánt, nem tudom megnevezni. Egyszerűen csak sírva tudnék fakadni tőle, annyira bánt. Mindig csak kételyek, aggódások beszélnek hozzám. Mindig van egy hang, ami elbizonytalanít, ami fellöki a szép domino sort, amit évekbe tartott felépíteni. A kérdés csak annyi, hogy jelezni akarnak valamit vagy csak az utamba akarnak állni? Viszont valahogy érzem, hogy erre a választ sosem fogom megkapni.

Sok mindent elfogadtam már az életben, de vannak dolgok, amire képtelen vagyok. Időre van szükségem, hogy elfogadjam és felfogjam. Miért bánt meg? Miért pont ő? Kérdések, amikre sohasem kapom meg a választ. A legfontosabb, hogy szeretlek, szeretettelek és mindig is szeretni foglak, és csak a szép emlékekre fogok emlékezni, ígérem.

- Ha félünk, az nem azt jelenti, hogy valami fontos nekünk?

- De és ha nem félünk, nem is teszünk semmit és ha nem teszünk semmit, akkor mi lesz velünk?

Annyi szomorúság, tanácstalanság, kétségbeesés volt az arcában, hogy meg kellett állnom, vissza kellett néznem. Néztem és azt hittem, hogy megszakad a szívem. Talán soha nem szerettem úgy, mint abban a pillanatban.

- Mondd, meddig sanyargatod magad, az iránta érzett szerelmeddel? Már rég elhagyott téged.

- Tudom.

- Akkor? Mire vársz? Gyönyörű vagy, keress valakit, aki megbecsül.

- Nem, nem és nem.

- Miért nem?

- Én őt szeretem, én csak neki akarok gyönyörű lenni. Én azt akarom, hogy ő becsüljön meg újra és jöjjön rá, hogy hülyeség volt elhagynia, mert én mindent megadhattam volna neki.

- Ez hülyeség, tudod hogy nem jön vissza.

- Igen, tisztában vagyok vele, hogy nem jön vissza, de ezt nem hülyeségnek nevezik. Ez őszinte, önzetlen szerelem, amit iránta érzek.

Amikor hozzám bújik, nem húzódom el. Csak lehunyom a szemem és hagyom, hogy a fájdalma átfolyjon rajtam és keveredjen az enyémmel. Ölelkezve sírunk, beszélgetünk, ahogy már rég kellett volna tennünk, ha közelebb engedtem volna magamhoz, ha nem löktem volna el.

Egy hétig azzal gyötörtem magam, hogy kiszorítsam az életemből. Eszetlen voltam, egy hétig kínlódtam, ahelyett hogy megértettem volna őt és egy pillanat alatt megbocsátottam volna neki.

Úgy félünk az öregedéstől, hogy megteszünk ellene mindent. Nem vesszük észre, hogy az a legfontosabb, hogy legyen kivel megöregedni.

Csak most látom, hogy mindig is őt szerettem. Mindig, az első perctől fogva. Éppen azért féltem tőle, mert annyira szerettem. Gyáva voltam a szerelemben is, mint mindenben. Igyekeztem elbújni a valóság elől. Harcoltam és szégyelltem, hogy akkora hatalma van fölöttem, de azt tudom, hogy mindig őt fogom szeretni.

Egyszer csak azon kaptam magam, hogy fülig szerelmes vagyok beléd és ettől kezdve valahogy kerekebb lett számomra a világ. Szebbnek láttam a napsütést, illatosabbnak éreztem az esőt, boldogabb voltam attól, hogy élek és hogy a közeledben lehetek. A valóságban a szerelem ezerszer szebb és jobb, mint valaha hittem. A szív dübörög, a lélek ujjong, a test ünneplőbe öltözik, hogy a legszebb formáját nyújtsa és amikor egymás karjaiban vagyunk, megszűnik létezni a világ.