A párna csinálta hajadra gondolok.

Áll egy férfi és egy nő egymással szemben, mint tánc előtt vagy mint a nagy pillanatokban. Amikor szinte biztos az igen, mégis kérdezni kell. Kérdezni, vágyni, szeretni kegyetlenül nehéz, mert a kérdés maga a döntés. A kérdés maga felér egy vallomással.

Elromlott. Javítani kell. Cserélni kell egy alkatrészt. De semmi baj, itt az új, ami pontosan ugyanolyan. Pontosan illeszkedik, kicseréled és máris működik ismét. Mert csereszabatos az alkatrész és máris minden olyan, mint régen. Kifogástalanul működik, de én nem. Én nem működöm más lélekkel, mert a lélek nem pótolható egy másikkal. Mert mi nem gyárban, nem sablonok alapján készültünk. Mi nem érzések nélkül működő alkotások vagyunk. Mi csodák vagyunk. Olyan csodák, amik egyediek, megismételhetetlenek és pótolhatatlanok. Olyan csodák, amik akkor tölthetik be küldetésüket, ha bennünk minden pontosan a helyén van. Ha minden és mindenki a helyén van. A rendelt helyén. Bennünk, egymásban.

Az irigység és a féltékenység azért értelmetlen és azért butaság, mivel mindenki egyedi példány, tehát összemérhetetlen, összehasonlíthatatlan.

A szerelem félelmetes. Állandóan változik és bármikor vége lehet. Ez a kockázat vele jár és mégsem akarok félni többé. Bátor akarok lenni.