Kibírtam száz és több próbát, átléptem megannyi akadályt, nevettem, sírtam, voltam boldog és voltam szomorú. Hibáztam sokszor, de volt, hogy helyesen cselekedtem. Volt, hogy rosszul ítéltem meg embereket. Beleszerettem és odaadtam a szívem olyan valakinek, aki azt sem érdemelte volna meg, hogy ránézzek. Volt, aki a szívemért bármit megtett volna, volt hogy észre sem vettem őt. Összetörtek, padlón voltam, felálltam segítség nélkül, majd segítettem valakinek, aki szintén padlón volt. Volt, hogy épp egy ilyen személy taszított újból a földre, újból felálltam és képes voltam újra mosolyogni. Többször összetörték már a szívem, emiatt volt, hogy zárkózott voltam, voltam nagyszájú és voltam félénk nyuszi. Voltak mélypontjaim és voltak pillanatok, amikor a mennyországban éreztem magam, de mindezek ellenére büszke vagyok magamra, mert a hibáimmal együtt, mindig minden pillanatban én voltam. Vállalom, amiket tettem vagy nem tettem. Teljes mértékben, száz százalékban önmagamat adtam. Mind akkor, amikor a padlón voltam, mind akkor, amikor valakit felsegítettem onnan és akkor is, amikor szerettem, pont úgy, mint amikor nevettem magamon.

A legszebb szerelmi vallomás éppen az, hogy itt hagyott, de itt várom és itt fogom várni.

Érteni fogod, hogy velük miért nem volt rózsaszín köd és vele miért van. Ugyanis, ha bármelyiknél jött volna a nagy rózsaszín felhő, soha de soha nem lehetnél most mellette.

Igazából még mindig nagyon szép emlékek élnek bennem rólad, rólunk. Van egy közös múltunk, de ahhoz, hogy ez így maradjon meg, az kell, hogy ne rontsuk tovább.

Nincs, ami jobban fáj, mint a másik érdektelensége, hogy többé nem látod a szemében azt az embert, akit ismertél. Nem érzed a hangjában a tónust, amit megszerettél. Az érintése üres, hogy lefagy tőle a szíved. A lelkét pedig hiába kergetheted, nem éred már utol soha.